1. Öreg vagyok én már ehhez

- Öreg vagyok én már ehhez - gondolta Mika. De még talán halkan kicsit ki is mondta, csak úgy magának, csak úgy az orra alatt. Úgy, ahogyan mások bosszankodni szoktak, vagy káromkodni. Nem másoknak, csak maguknak.

Persze semmi szükség nem volt erre. Mármint arra, hogy ki is mondja, hiszen csak egy kicsit erősebben kellett volna akarnia és a közelben lévők mind hallották volna, amit gondol. Úgy, mint amikor az ember hangosabban beszél, hogy a terem túlsó végében is hallják. Csak esetünkben ez a terem van vagy 2 kilométer és ebben a teremben az sem baj, ha zaj van. Mert nem a fül hallja, amit közölni akarsz és nem a száddal mondod a szavakat. Csak gondolni kell és akarni, hogy a gondolat ki is menjen a koponyádból. Ő legalábbis így csinálja. Igaz, amikor sikerült összeraknia azt a nem kis összeget, amivel már el mert menni az ImaCer-hez, ez volt az első, amit elmagyaráztak neki. Mármint azt, hogy a DirCer mindenkinél más és mindenkinek magának kell rájönni, hogyan csinálja, amit csinál. A beavatkozás - amit igazán az ImaCer szakemberein és néhány beavatotton kívül senki nem ért - csak a lehetőséget teremti meg arra, hogy az agy az érzékszervektől elszakadjon és azzal közvetlenül lehessen fogadni és küldeni is.
Ahogy így visszagondolt, Mika egyértelműen emlékezett arra, hogy őt soha nem a kimenő, hanem inkább a bejövő oldala érdekelte az egésznek. A tehetősebb ismerősei, akik már évekkel korábban - amikor azért még mindez sokkal többe került - megcsináltatták maguknak a beavatkozást, órákig tudtak mesélni róla, hogyan moziztak az agyukkal mindenféle képernyő nélkül, vagy hogyan hallgattak úgy zenét, hogy semmit nem kellett a fülükbe dugni. Emlékezett a pajzán történeteikre és a csillogó szemeikre, ahogyan a különböző kalandjaikról meséltek - amikor még szóba álltak vele -, amelyek mások számára észrevétlenül, de nekik mindennél valóságosabban történtek meg. Amelyeket szemek nélkül láttak, fülek nélkül hallottak és a bőrük nélkül éreztek.
Mikát ez érdekelte. Ezért döntött úgy nagyjából 3 éve, hogy az anyagi forrásait - amelyekkel a középosztály felső szegmensébe tartozott - kivétel nélkül az ImaCer által kínált beavatkozás elérésére fordítja. 

Azaz spórol, mégpedig nagyon keményen és nagyon fegyelmezetten.
Mert minél többet gondolkodott rajta, annál bizonyosabb lett abban, hogy ha meglesz neki is a DirCer, a minimális életfenntartó beruházásokon kívül - mint például az étel, az ital, egy meleg szoba és egy kényelmes fotelágy - igazán semmire nem kell majd költenie a hátralevő életében. A teste egyetlen megmaradó funkciója az lesz majd, hogy az agyát táplálja. Az a tucat évszak, amit nélkülözések között kell töltenie valójában beruházás. Befektetés a jövőjébe. Így aztán összeszorította a fogait és minden mást, amit össze lehet szorítani.

Persze jól tudta a katalógusokból - amiket a spártai 3 év alatt egyre mohóbban és egyre nagyobb vágyakozással böngészgetett -, hogy az ImaCer nem csak a szórakozásra ajánl megoldást a DirCer-rel, hanem minden másra, amihez a beavatkozás előtt az elavult emberi testnek érzékszervekre, na meg úgy általában az agyhoz kapcsolódó mindenféle felesleges bioszemétre volt szüksége.

Naná, hogy olvasott a brosúrákban a beszéd nélküli kommunikációról és az általa nyújtott végtelen lehetőségekről, de Mika a beavatkozás előtt sem igazán koptatta túl gyakran a száját. Így aztán a beavatkozást követően - amikor az ImaCer szakemberei a kedves ügyfelet bevezetik kicsit az új képességeinek világába - egykedvűen nyugtázta, hogy ezentúl aggyal is tud majd ordibálni. Na, nem mintha a szájával túl sokszor ordibált volna rövidke fiatalkora során, azaz az elmúlt cirka ötven évben.
És azt is tudta, hogy az első beavatkozás - amire nagy nehezen talán össze tudja vakarni a pénzt - csak egy alap humántuning, amely után lehetősége lesz majd kiegészítőket vásárolni. Ezekkel a kiegészítőkkel aztán jobban és többet tud majd keresni, amiből pedig az következik, hogy több kiegészítőt tud majd venni magának. Azt is látta, hogy ez a tudományterület, a recimacerologia is olyan rohamléptekkel fejlődik, hogy még csak megsaccolni sem lehet, meddig jut el majd az ő várható élettartamának, azaz annak a 150 évnek a végére, amit nagyon szívesen - és felmenőit ismerve jogosan is - előlegezett meg magának.

Mika már olyan világban nőtt fel, amelyben az ember régen megoldotta azokat a problémákat, amelyek a korai elhalálozáshoz vezettek. Nem voltak már egészségtelen ételek, egészségtelen életmód és minden valaha gyógyíthatatlannak vélt betegségre volt már gyógymód. A háborúk és úgy általában a fegyveres konfliktusok régen megszűntek a Földön és a technológiai fejlődés hatására a balesetben elhalálozás esélye is gyakorlatilag nullára csökkent. Minden emberi szerv jól pótolható volt már, így az emberi test nem volt hát továbbra rejtély, sokkal inkább egy jól feltérképezett, jól javítható és ezért jól kiszámítható gépként tekintet rá az orvostudomány, amelynek élettartamát ezért nagyon kis hibaszázalékkal meg lehetett jövendölni. 
Az a 150 év nem volt hát túlzás.
Azt persze már az orvoslás egészen korai szakaszában sejteni lehetett, hogy az agy és így különösen az emberi agy az a szerv, amelyet utoljára ért és ismer majd meg a tudomány és ez a sejtés be is bizonyosodott.
Annál nagyobb szenzációt jelentett, amikor alig két évtizede az ImaCer bemutatta az első DirCer-es beavatkozáson átesett kísérleti állatot, majd egy meglepően rövid engedélyeztetési procedúra és nem kis lobbitevékenység eredményeként az első humán beavatkozásokra is sor került. Ezután még ennél is rövidebb idő telt csak el addig, amikorra a nagyközönség számára is elérhetővé vált - mégpedig szigorúan piaci alapon - a DirCer. Innentől számítva évente nagyjából felére csökkentek az árak és ez a tendencia gyorsulni látszott.
Mika jól tudta, hogy ahogyan a technológia egyre olcsóbbá válik és ezért egyre többen engedhetik meg maguknak, egyben egyre kevésbé jelent majd előnyt, amit ezért aztán egyre nehezebb is lesz a maga hasznára fordítani.
Például pénzt keresni vele.
Mert így mentek a dolgok a Földön és az ember lakta univerzumban manapság.
Illetve így mentek a dolgok évezredek óta.
Vagy talán évmilliók óta, ha nem csupán az emberiséget és annak technikai fejlődését nézzük.
Aki időben elkapta a fonalat, az kiemelkedett, aki lemaradt, az meg kihalt.
És Mika határozottan nem akart kihalni.
Ezért viszonylag könnyen eldöntötte, neki a DirCer kell, mégpedig bármi áron és minél hamarabb.
Mert a technológia a rendelkezésre állt még akkor is, ha a kockázatok és mellékhatások tekintetében részt mindenki elegánsan átugrotta a katalógusokban.

Manapság ilyesmire már nem nagyon van idő. A múlt század elején talán még volt... de ma már nincs. Ma már magától értetődő, hogy az ember kénytelen olyasmit is elfogadni, aminek a következményeit nem ismeri, vagy felfogni képtelen. Legalábbis ezzel nyugtatta magát.

Ahogyan természetes az is, hogy aki ötven éves, az nem öreg, de még csak nem is középkorú. Mika sem volt hát öreg, most mégis öregnek érezte magát. Nagyon öregnek. Érezte az öregséggel járó fáradtságot, lassúságot. Azt érezte, hogy eljárt felette az idő. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer tehernek érzi majd a modern életet és azt legrémesebb lázálmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen fiatalon nem tud majd lépést tartani annak vívmányaival.
Mindig is korai madárnak tartotta magát, aki hamar meglátja a lehetőségeket és él velük. Sőt, egyenesen hitvallásává tette, hogy neki mindenből a legújabb kell még akkor is, ha az élete során sokszor szívott emiatt. Így aztán az évek haladtával nagy rutinra tett szert a korai alkalmazás terén és ezért nem hitte volna, hogy őt még meg lehet lepni valamivel.

Most mégis így érezte és ettől egy kicsit meg is ijedt.

Mert amit a tehetősebb ismerősei - akiknek a társaságát nagy kedvvel, bár egyre kisebb sikerrel kereste - meséltek DirCer-es élményeikről, meg sem közelítették azt, amit pár derccel - decimális perccel - ezelőtt a saját szemeivel... és itt majdnem hangosan felvihogott... szóval a saját agyával tapasztalt.

Az élmény annyira valóságos volt, hogy először el sem akarta hinni, hogy nem történt meg.
Gondolta, hogy ütős lesz, de azt nem, hogy ennyire.

Persze hallotta már korábban azt valahol, hogy a világ annyi csupán, amit belőle az érzékszerveinkkel felfogni képesek vagyunk, de hát hogyan értelmezed ezt, ha amit látni, hallani, szagolni és tapintani vélsz, ahhoz a szemednek, fülednek, orrodnak és bőrödnek semmi köze nincs?
Akkor mi is a világ? Mit is fogunk fel belőle?

- Öreg vagyok én már ehhez - gondolta Mika, immár rövid időn belül másodszor.