7. Mókus, mókus, mókus!!!

Mariann nem sejtett semmit. De tényleg! Igaz, hogy ez alatt a 140 év alatt történt már vele egy s más, így például volt már 139 születésnapja, de egy kicsit sem számított rá, hogy ekkora meglepetésben lesz része. A köko lekanyarodott a főútról, majd rákanyarodott a kis farmjához vezető mellékútra és még semmi jele nem volt a partinak. Amikor elkanyarodtak a kis tó mellett, amelynek a vizében a gyerekei úszni tanultak és azóta nem egy generáció fiataljai is, még mindig nem látott senkit. A köko megállt a ház előtt, Mariann kiszállt és az ajtó felé indult. A ház előtti kis teret még vagy 100 éve visszaalakították a férjével zúzott kavicsosra, mert akkoriban kezdett egy kicsit elterjedni a villámárvizek miatt a szilárd burkolatokkal szembeni ellenérzés. A kavicson sem látszottak nyomok, csak a köko halványuló nyoma. Mármint azé, amelyikkel reggel ment az Ozark tóhoz, az egyik kedves családhoz, akiknél két gyerekkel is foglalkozott. Szóval Mariann gyanútlanul lépett be az ajtón, ahol aztán óriási "Meglepetéééééééés!!!!" felkiáltással vagy 50 rokona ugrott elé. Ahogy a tömegen átnézett, a szemközti teraszajtón át látta, hogy a hátsó udvaron is vannak még vagy kétszer ennyien.
- Boldog szülinapot Szépmami! - rohant feléje az egyik szépunokája, aki majdnem ledöntötte a lábáról. Őt még vagy 30 gyerek követte, különböző korcsoportokból, mint az orgonasípok. Aztán alig telt el 10 csókokkal teli boldog perc és a felnőttek is szépen sorra következtek. Nem egyszerű feladat majd 200 embert végigpuszilgatni és mindenkinek mondani egy-két szép köszönő szót, de Mariannak még az is sikerült, hogy a nevekre emlékezzen. Legalábbis azokéra, akiket személyesen is ismert, mert a legnagyobb meglepetésére olyan unokái, dédunokái, ükunokái, dédunokái és szépunokái is megjelentek, akikkel eddig még soha nem volt alkalma találkozni. Így megy ez, ha az ember 140 éves lesz és van vagy 200 vér szerinti leszármazottja. Nem beszélve azok férjeiről, feleségeiről, élettársairól, barátnőiről és barátairól, az örökbefogadott gyerekekről, az előző házasságokból származó, vér szerint nem is rokon "gyerekekről". Ezek között a "gyerekek" között volt már 90 éves is, de Mariann nem egynél határozottan fel tudta idézni azt, amikor még pár évesen rohantak feléje egy hasonló szülinapi partin. Mert ezekből is volt már egypár az élete során, így tényleg nem értette, hogyan tudták ennyire a homályban tartani és ennyire meglepni.
De örült neki.

- Remélem nem haragszol! - lépett elé a talán legkedvesebb ükunokája, Aaron. - Tudod, Szépmami, nagyon szeretünk, de ezt nagyon ritkán tudjuk Neked megfelelően elmondani. Úgyhogy most itt vagyunk és még itt is leszünk páran pár napig, ha megengeded...

- De hogyan, kisfiam? Hogyan csináltátok? Reggel még sehol nem volt senki? Az úton nemhogy egy kocsit, de egy kocsinyomot sem láttam. Úgy röpültetek be a farmra? - kérdezte mosolyogva Aaront Mariann.

- Hátulról jöttünk be, a liget felől. A szomszédod is nagyon szeret Téged, így egy szavamra a cinkosunkká vált. Itt is van valahol, amúgy. A vendéglátásunkkal nem lesz gondod, felnyomtunk vagy 30 sátrat a régi legelőn, a liget mögött. Tudod, én ezekhez hozzáférek az ImaCernél. Vannak ezek a kitelepülős partisátraink, hát elhoztam párat. Elég messze vannak, hogy ne zavarjanak Téged, de elég közel, hogy ha kedved van, akkor bepótoljunk mindent, amit az elmúlt évtizedekben elmulasztottunk. Mármint nem Te és én, mert azért mi elég gyakran találkozunk, hanem a többiek, akik közül nem egyet ma látsz személyesen először. Még a Sequoiáról (ejtsd: szekója) is meg a Lichenről (ejtsd: lájken) is vannak páran. Pedig még ezekről a steril gyarmatbolygókról sem könnyű ám csak úgy hazaugrani a Földre...

- Addig és annyian maradtok, ameddig és ahányan akartok! Lemondok minden programomat, ha ez kell és rátok szánom az összes időmet. Volt már egy-két meglepetésparti az életemben, de ennyire még egyiknek sem örültem! - mondta Mariann, miközben erősen magához ölelte Aaront, akit nem véletlenül szeretett ezelőtt is annyira. Ez a fiú hasonlított legjobban megboldogult férjére, pedig 3 generációnyi génkeveredés és 100 év választotta el őket egymástól. Mégis, amikor Aaronra nézett, az egykori Áront látta maga előtt. Azt a szikár székely embert, akivel 120 éve megismerkedett és akit élete végéig szeretni fog még akkor is, ha 20 éve elment már. Sokan mondták neki, hogy 120 évesen még előtte az élet és ismerkedjen, de Ő tudta, hogy soha nem fog olyat találni, aki egy 100 éves kapcsolatban megszokott szerelmet akár kicsit is pótolni tudna. Így aztán húsz éve élt egyedül, de nem magányosan és azt a kicsit, ami még hátra van, ugyanígy szándékozott leélni.

- Menjünk ki az udvarra és harapjunk valamit!- szólt Aaron, ezzel a teraszajtó felé intve. A teraszra kilépve igazi fesztiválhangulat fogadta Mariannt, legalább 10 barbecue-t saccolt első pillantásra, mindenfelé napvitorlák voltak kifeszítve, gyerekek és kutyák rohangáltak, vidám nevetés és beszélgetés zaja hallatszott. Ahogy meglátták, többen a magasba emelték a poharaikat és generációtól függően "Éljen a Nagyi, Dédi, Üknagyi, Szépnagyi!!!" kiáltások röpültek a kora délutáni napsütésben. Mariann soha nem volt még ilyen boldog.

A délután azzal telt, hogy mindenkivel próbált egy kicsit beszélgetni és többször volt olyan érzése, hogy már beszélt valamelyik lánnyal vagy fiúval, de csak a gének viccelődtek vele. Kísérteties volt, ahogyan a családfa egyik másik egymástól távol lévő ágán ugyanolyan gyümölcsök teremtek és ahogyan két gyerek elment volna akár testvérnek is, miközben megszámlálhatatlanul sokadik unokatestvérek voltak csak. Örömmel látta azt is, hogy a "gyerekek" között van mindenféle rassz, sőt egyszer kiszakadt belőle a nevetés, amikor elszaladt mellette egy kislány, majd pár pillanattal később szinte ugyanaz, csak más bőrszínnel.
- Csodálatos az élet! - mondta többször és többeknek és ezzel mindenki egyet is értett.
Hamar elszaladt a délután és bár Mariann soha nem panaszkodott az egészségi állapotára, azért jól esett neki déjfél körül lefeküdni. A nyitott ablakon át a közeli ligetből halk gitárszó és némi éneklés hallatszott, amikor Mariann boldog álomba merült.

****************

Másnap viszonylag korán ébredt, de így sem tudott mindenkit megelőzni. A terasz mögötti udvaron, ami a parti központjának számított, már készült a reggeli. Volt itt minden, profik és amatőrök sürgölődtek a különböző sütő és főző alkalmatosságok mellett. A szervezők nem bízták a véletlenre, így a fő erőket egy szülinapi partikra specializálódott vállalkozás képviselte, őket meg lehetett ismerni az egyenruhájukról. Az egyik ilyen egyenruhás azonnal oda is lépett Mariannhoz és a kezébe nyomott egy lichenes poharat. A pohárban zöldes-barnás folyadék volt, ami első ránézésre nem biztatott sok jóval. Talán látszott Mariann arcán a bizonytalanság, mert a fiatal lány rámosolygott és némi magyarázatot fűzött az italhoz.

- Nyugodtan tessék megkóstolni! Az egyik ük-, vagy déd-, vagy ne-tessék-haragudni-de-nem-tudom-milyen-fokú unokája hozott a Lichenről eredeti zuzmót és ebből készítettük ezt az üdítőitalt. Nincs benne alkohol, viszont sok olyan összetevője van, amelyek valósággal feltöltik a testet. Nem mellesleg megjegyzem, hogy ha itt a földön akarna hozzájutni, a gatyáját is ráfizetné, - már bocsánat a trágárságért... Én magam már vagy egy literrel megkóstoltam, attól pörgök ennyire. - kacsintott rá a lány búcsúzóul és már sürgölődött is tovább.

Mariann a pohárral a kezében átvágott a sütő-főző különítmények között és a liget felé vette az útját. A liget fáit viszonylag gyakran metszette, így a lombkorona kellemes árnyékot adott, de a szellő is át tudta fújni a területet. Még Áronnal ültették azt a ligetet pont azzal a céllal, hogy jókat üldögéljenek az árnyékban öreg napjaikra. A fák nagy része 100 éves körüli volt, jellemzően diófákat telepítettek akkoriban, amikor az első gyerek egyetemre ment. A diófákat Áron szerezte, amikor a dió őshazájának tartott ázsiai területeken volt üzleti úton és ahogyan a fák cseperedtek, csodájukra járt mindenki, mert egyrészt nagyon gyorsan nőttek, másrészt óriási nagy de papírvékony héjú termést hoztak. A dióliget számos családi rendezvénynek adott helyet az elmúlt cirka 120 évben és most is ide húzódtak be azok, akiknek volt szerencséje korábban megtapasztalni, milyen jó dolog is ez a kis erdő. Itt futott össze Mariann az egyik kis sokad-unokájával, aki éppen egy szép fekete kutyussal szaladgált.
- Szia Szépmami! Már értem, miért hívnak téged Szépmaminak. Te nagyon szép vagy! - mondta az inci-finci kislány és megölelte Mariannt. A kis arca éppen Mariann hasa magasságába esett, így ujjait a kisasszony fürtjei közé fúrva maga felé fordította az arcát és legalább 30 puszit cuppantott el.

- Jújj, Szépmami! Miért adtál ennyire sok puszit? - kérdezte a kislány, miközben az arcát törölgette.
- Azért, kis szívem, hogy bepótoljam, amit eddig nem kaptál meg. Mert sajnos eddig még nem nem találkoztunk. És azért is, hogy legyen pár tartalékban, amíg majd újra találkozunk. - mondta mosolyogva a kislánynak. - Hogy hívnak, csillagom? Kik a szüleid?

- Szilvia vagyok, Szépmami. Az anyukám a te ükunokád, neki az apukája a dédunokád és neki az anyukája az unokád, akinek meg az anyukája a kislányod. Legalábbis így emlékszem, meg így mesélte az apu.
- És ki ez a szép kis kutyus? - mutatott kérdőn a fekete ördögfiókára, aki közben többször átrohant közöttük, meg a lábuk között, mint a szélvész.
- Jaj, ő a Catkin, Szépmami. A mi kutyusunk. Képzeld, tudok vele beszélgetgni... - dicsekedett Szilvia.
- Azt meg hogyan csinálod, Szilvike?

- Hát, tudod Szépmami, a Catkinnek is van a fejében DirCer, meg nekem is. A Catkin tud nekem mondgani dolgokat. A Catkin nagyon okos ám, ahhoz képest, hogy kutya! - hencegett a csöppség.
- És miket szokott neked mondgani, kiscsillag?

- Hát például most azt mondgta, hogy nagyon jó illatod van. Olyan hússzagú vagy...
- Jaj! - nevetett Mariann - Az azért lehet, mert most jöttem el a reggeli készítők mellett. Biztosan azt érzi rajtam a Catkin...
- Igen! Azt is mondgta, hogy ami a poharadban van, az viszont büdi...

- Nekem ízlik! - kacagott Mariann a gyermeki őszinteségen, na meg a kutya őszinteségén, miközben arra lett figyelmes, hogy az addig eszement módjára rohangáló kutyus szoborrá merevedik és az egyik fa koronáját figyeli feszülten.

- Mókus, mókus, mókus! - kiáltott fel a kislány és a kutyához szaladt. - Nézd, Szépmami! Egy mókus! Sosem láttam még mókust! Ha a Catkin nem szólg, most sem veszem észre! De aranyos, nézd! Átugrott a másik fára, nézd! - és ezzel ő is és a kutya is a másik fa alá szaladtak.

- Látom, szívem! Van itt a ligetben sok más állatka is, a Catkin biztosan észreveszi és szólg akkor is majd Neked! - mondta a gyereknek, aki viszont ebből valószínűleg semmit sem hallott, mert éppen a kutya hátára próbált felállni, hogy elérje a diófa legalsó ágát. Mariann kicsit aggódva nézte, amint a szeleburdi kutya ide-oda tántorog a kislány lábai alatt, de Szilvia már el is kapta az alsó ágat és már be is akasztotta a lábát a kezei mellé, hogy a térdhajlatával az ágon lógva, fejjel lefelé integessen neki. Ezután a lábfejét a fa törzsébe akasztotta és addig feszítette a kis combját, amíg egyszer csak már a fa ágán ült és onnan lógatta a lábait, úgy vigyorgott le a szépmamira.
- Ne izgulj, Szépmami. A Sequoián sokkal magasabb fák vannak, azokra is szoktam mászni, azokról sem estem le...
- Igen, szívecském, de a Sequoián kisebb a gravitáció is, és nem huppansz akkorát, ha leesel. Úgyhogy csak óvatosan, nehogy bajod legyen!

- Vigyázok! - integetett a gyerek és eltűnt a fa lombja között.
Mariann körülnézett. Éppen jókor, hogy az egyik sátor ajtajában üldögélő Aaront meglássa és integetni tudjon neki. Aaron mellett egy gyönyörű fiatal nő ült, akit az oda érkező Mariannak be is mutatott.
- Ő itt Jen, Szépmami. - mutatott a barna szépségre, aki szinte felpattant a székből, hogy kezet nyújtson Mariannak.

- Ezt mi nem így szoktuk csinálni! - mondta tettetett szemrehányással Mariann és a lány kezét megragadva magához húzta, majd melegen és erősen megölelte. - A mi családunkban nem spórolunk az öleléssel. Elvégre van mit bepótolni. Téged még nem láttalak, de örülök, ha Aaronnak bármilyen köze is van hozzád... - kacsintott a kissé elpiruló lányra.

- Csak barátok vagyunk, Szépmami! - hadarta gyorsan Aaron, ami a kijelentést magában gyanússá tette. - Kollégák voltunk, aztán mostanság kicsit összebarátkoztunk. Jen barátja éppen a Sequoián van, így meghívtam ide, ne üldögéljen otthon. - tette hozzá Aaron.

- Jól van, no! Nem akartam én tolakodni. - mosolygott rájuk Mariann. - És milyen munkákon dolgoztok együtt? Mit csinálsz te, Jen? Azt tudom, hogy Aaron valami technikai guru az ImaCernél. Te is arrafelé vagy?

- Úgy is mondhatjuk! De miért nem tetszik leülni egy kicsit? - mutatott Jen a sátor bejáratánál, már az árnyékban álló egyik székre. - Csak kényelmesebb idebenn, az árnyékban... - tette hozzá.

Mariann leült.

- Szóval, - folytatta Jen - én a tartalomszolgáltatásnál vagyok, élményművész. A DirCereseknek csinálok mindenféle élményeket, amiket aztán az ImaCer értékesít.

- Értem. Nekem nincs DirCerem és nem is nagyon lesz, de el tudom képzelni, mi lehet ez. Olyan ez, mint egy filmrendező, nem?

- Hát, igazából én vagyok a rendező, az operatőr, a hangmérnök és a színész is egyben. Meg minden. Az anyagot készen adom ki, nem nagyon kell hozzányúlni. - magyarázta a lány.

- És mi köze van ehhez az én Aaron sokad-unokámnak? - mosolygott a két fiatalra Mariann.
Aaron és Jen összenéztek, majd Aaron a Szépmamihoz húzódva halkan beszélni kezdett.

- Tudod, Szépmami, igazából ezért hoztam magammal Jent ma ide. Mert szerettünk volna beszélni Veled. Szeretnénk kérni a segítségedet egy nagyon fontos ügyben.

- Ne ijesztgessetek, gyerekek! - mondta komolyan Mariann. - Sosem láttalak még ilyen komolynak, kisfiam! Ugye nincs baj? - kérdezte aggódó hangon.

- De, Szépmami! Nagy baj van. De nem akarlak Téged is bajba sodorni, így csak akkor mesélem el, ha szeretnéd tudni... - mondta komolyan Aaron.

- Biztos lehetsz benne kisfiam! A felét valószínűleg el is felejtem hamarosan... - próbálta enyhíteni a hangulatot Mariann.

Aaron és Jen is próbáltak egy kicsit mosolyogni, de az inkább volt kényszeredett, mint őszinte. Aaron azért vett egy nagy levegőt és belekezdett.

- Szóval, Szépmami, mint azt tudod, én az ImaCernél dolgozom. Sokakkal ellentétben én azért kapok nagy fizetést, mert érintetlen vagyok és a szerződésem idejéig annak is kell maradjak. Azt talán már nem tudod, hogy én nagyon sokat dolgoztam a DirCeresek beavatkozásainál, mielőtt a kutatás-fejlesztésre kerültem. Na, még ott ismerkedtem meg Jennel, én csináltam a beavatkozást, amikor jelentkezett az ImaCerhez művésznek. Aztán én csináltam a másodikat is... - tartott kis hatásszünetet Aaron.

- Azt hogy érted, kisfiam, hogy a másodikat is? Nem úgy van, hogy egyszer megkapja valaki a DirCert és onnantól nincs visszaút? - csodálkozott Mariann.

- Hát éppen ez az, Szépmami! Képzeld el, hogy egyszer csak megjelenik valaki beavatkozásra, akivel már egyszer találkoztál... Először azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem, de - és itt Jenre nézett - ezt a gyönyörű nőt nem lehet elfelejteni. Aztán telnek a hónapok, és megint jön, mintha mi sem történt volna. A negyedik alkalommal már elkezdtem gyanakodni, hogy valami disznóság lehet a háttérben. Igaz, hogy mi nem férünk hozzá az ügyfelek adataihoz, aztán meg nehéz is emlékezni, mert nagyon sok beavatkozást csinálunk, de a szemeimnek azért még hiszek. Ezért amikor ötödszörre is megjelent a csaj és még mindig nem ismert meg, beszéltem vele.

- Így volt. - erősítette meg Jen. - Ahogy Aaron elmondja, eddig legalább hétszer voltam "első" beavatkozáson. Aaronnál hatszor és ki tudja, hogy másnál hányszor...

- De ez hogy lehet, gyerekek? - kérdezte döbbenten Mariann.

- Úgy, Szépmami, hogy mint kiderült, a DirCeresek fejéből az ImaCer minden tétovázás nélkül töröl emlékeket. Aztán az is előfordul, hogy komplett éveket visszatörölnek, mint például Jen esetében. Nála a beültetés előttig visszatöröltek mindent, mégpedig nem is egyszer, hanem legalább ötször.

- De ezt hogyan tehetik? Hogyan merészelik? Gyerekek, a családunk felének van már DirCere. Akkor lehet, hogy az Ő fejeikbe is beleturkálnak? - kérdezte félelemmel teli hangon Mariann.

- Sajnos igen, Szépmami! Sőt, feltételezzük, hogy ez a fő céljuk. Nem azért hozták létre az ImaCert, hogy kereskedjenek ezzel a szolgáltatással, hanem azért, hogy az emberiséget a kényükre-kedvükre irányíthassák. Hogy meghamisíthassák a gondolatainkat és ezzel a múltunkat és azt, akik vagyunk... - csuklott el Aaron hangja. - Jen barátja, Mika, nem a Sequoián van, hanem egyszerűen nem emlékszik Jenre. És ez sem először történik meg. Szerencsére találtunk egy-két rést ezen a mocskos összeesküvésen és ezért szeretnénk a segítségedet kérni! - tette hozzá csendesen.

- Mit tudok én, egy 140 éves vénasszony nektek segíteni, gyerekek? A felét nem értem annak, amit mondatok. DirCerem sincs. - tamáskodott Mariann.

- Pont ez a lényeg, Szépmami! Ha hívhatom így én is... - vette át a szót Jen. - Mivel van vagy 200 leszármazottja, akiknek hiányozna, Önt valószínűleg nem merik bántani. Aztán Önre nem is fognak gyanakodni. És tudomásunk szerint az egyik nagykutya gyerekeinek maga csinálja az érzékszervi fejlesztését az Ozark tónál. Tegnap is náluk volt "tanítani".

- Ebben igazatok lehet. De mit kell csináljak? Mert ugye azt sejtitek, hogy mindenben számíthattok rám! - mondta eltökélt hangon Mariann. Szavaiból olyan erő sugárzott, amitől a két szintén elszánt fiatal is erősen megdöbbent.

- Ez a beszéd, Szépmami! - mosolygott Aaron. - Tudtam, hogy nekem hinni fogsz és segíteni fogsz. Azért is állítottam ide fel ezt a sátrat. Nem látszik rajta, mert külön figyeltem rá, de ez a sátor nem hagyományos sátor. Ez egy árnyék. Nem tudnak minket sem lehallgatni, sem lehallgatgni. - ezzel Jen felé biccentett. - Arra ugyanis nagyon kell figyelned, hogy DirCeres előtt mit beszélsz és úgy általában teszel, mert ezek a mocskok valós időben is képesek kiszedegetni érzékeléseket a fejekből és Jen is egy potenciális lehallgató állomás, amíg nincs az árnyékban. Szerencsére erre a szerelmi szálra mi egy kicsit rájátszottunk és egyelőre még nem jöttek rá, hogy Jen nekem olyan, mint a testvérem. Ők azt látják egyelőre, hogy kedveljük egymást és nem jöttek rá, hogy ez nem az, aminek Te is gondoltad elsőre. Jen Mikát szereti és ha rajtam múlik, együtt is lesznek hamarosan. De ehhez meg kell buktassuk a szarháziakat. - vett levegőt az egyre gyorsabban beszélő Aaron.

- Pedig erősen reménykedtem benne, kisfiam, hogy ez a gyönyörűség - biccentett Jen felé - végre az a nő, akit én már régóta melléd szánok. Nem jó egyedül lenni, Aaron.

- Tudod, Szépmami, hogy az a nő, aki nekem való még nem született meg, de van neki még vagy 100 éve, hogy megszülessen. Addig meg kifejezetten kapóra jön, hogy nem csak Te, hanem az ImaCer, vagy akik emögött az aljasság mögött állnak is azt hiszik, hogy mi együtt vagyunk. Így könnyebben mozgunk és szervezkedünk. - kacsintott Aaron Mariannra.

- És az hogy van, gyerekek, hogy nem buktatok még le. Ha jól sejtem, a Te fejedben, kislányom, heti rendszerességgel turkálnak... - nézett Jenre.

- Ez részben szerencse, részben adottság. - magyarázta Jen. - Szerencse, hogy Aaron észrevette az aljasságot és rá tudott döbbenteni engem. Adottság pedig, hogy egy kicsit többet tudok az agyammal, mint amit az átlagos művészek. Aztán nem tudom, hogy ez eleve így volt, vagy csak a sok ki-be kapcsolgatás miatt alakult ki, de van az agyamnak egy olyan része, ahová a fontos dolgokat be tudom zárni és a kulcsot csak én és az a sokad-unokája ismeri, amelyik itt tátja a száját éppen mellettünk. - vigyorgott Aaronra.

- Na látod, Szépmami, ezért vagyunk mi csak barátok. Ezeket a szemtelen fruskákat én nem sokáig bírnám elviselni, az biztos! - vágott vissza Aaron viccesen. - De a lényeg, hogy én hozzáférek kütyükhöz, amikkel  - mint ezzel a sátorral, például - eddig elég jól tudtam védeni a mi kis partizánkodásunkat. Aztán akadt pár rejtélyes segítőnk is, akik szintén az emberiség mellett, annak felszabadításáért harcolnak. Mert ugye azt is megérted, Szépmami, hogy ebben a formában az emberiség rabszolgává fog válni, illetve részben már az is. Ráadásul olyan rabszolgaság ez, amire eddig még nem volt példa. Mert a legsötétebb időkben is az elme legalább szabad volt, most pedig pont az elménket vetik börtönbe. Illetve mi magunk vetjük önként, amikor beleegyezünk a beavatkozásba. Feltételezzük azt is, hogy nem egy embernek van úgy DirCerje, hogy nem is tud róla és ezért fogalma sincs róla, hogy a fejében turkálnak. És ez a legijesztőbb a dologban, ha belegondolunk...

- Még mindig nem tudom, hogyan tudna öreg szépanyád segíteni nektek ebben a harcban, kisfiam! - ismételte meg korábbi kérdését Mariann.

- Nekünk most azért kellesz, Szépmami, mert találtunk egy biztonsági rést az ImaCer rendszerében, amin keresztül Te be tudsz minket juttatni. És ha benn vagyunk, akkor az esélyeink a győzelemre hatványozottan növekednek. A dolgod annyi lenne csak, hogy az ozarki látogatásaid során bevinnél egy tenyérnyi kütyüt magaddal. A többit mi intézzük. Úgy csináljuk, hogy ha lebuksz, akkor le tudd tagadni, hogy egyáltalán tudtál a kütyüről. -magyarázta Aaron.

- Ez nem nagy kérés, gyerekek! Ezt bárkinek megtenném. - mondta Mariann.

- Sajnos ezzel nincs vége, Szépmami! - vette át a szót ismét Jen. - Nagyon sajnálom, hogy nekem kell elmondjam Neked, de muszáj. Nem szépítek rajta, talán fel tudod dolgozni, ha egyszerűen és kendőzetlenül megmondom.

- De mit, kislányom? - kérdezte aggódva Mariann.

- Arról van szó, Mariann, hogy a tudtodon kívül a Te fejedbe is benyúltak és figyelik a gondolataidat, amióta az Ozarknál lévő melót elvállaltad. Túl nagy kutya az, akinek dolgozol ott és nem kockáztatnak. Valószínűleg ha olyasmit látsz, vagy a gyerekek olyasmit mondanak el Neked, amit nem kellett volna, azt visszatörlik. Erre Aaron jött rá, amikor itt járt nálad egyszer és valamire nem emlékeztél, amire kellett volna. Persze ennyiből még nem volt biztos, de utána figyelt Tégedet és utólagos engedelmeddel pár tesztet is csinált. Egyértelműen tudjuk, hogy van a fejedben egy passzív DirCer, ami csak kifelé ad, azaz lehallgat Téged... - tartott szünetet Jen, hogy legyen Mariannak ideje megemészteni a közölteket.

Mariann néhány hosszú percig csak nézett maga elé. Azon gondolkodott, hogy egy nappal ezelőtt még mennyire más volt az élete és hogy mostantól semmi nem lesz úgy, ahogyan azelőtt. És mindez úgy, hogy Ő határozottan nem akarta ezt az egészet. Ő élete végéig érintetlen akart maradni és így 140 évesen az emlékeit tartotta a legértékesebb dolognak. Amiből ki tudja, mennyit vettek el tőle és mennyit szándékoztak még. A szemei lassan megteltek könnyekkel, elcsukló, de haraggal teli hangon szólalt meg végül.

- A kurva anyjukat! Már bocsánat... - szégyellte el magát.

- Nincs semmi baj, Szépmami! Mi is így voltunk ezzel és nekem a szívem majdnem megszakadt, amikor rájöttem, hogy Téged is bánthatnak. Azt azért elmondom, hogy ez nagyon nagy erőt ad nekem és többek közt Miattad fogom elkapni a töküket, ha segítesz... - próbálta egy öleléssel megnyugtatni Aaron.

- Ezek után meg főleg, kisfiam! Mondjátok, hogy mit kell csináljak.

- Nos, Szépmami, az a helyzet, hogy nem kell semmit sem csináljál. Mivel sajnos "be vagy drótozva", ezt a beszélgetést nekünk kell törölnünk a fejedből. Ezt Jen meg tudja csinálni. Nem fogsz egy szavára sem emlékezni. Ha elmondod, mire szeretnél helyette emlékezni, azt is meg tudjuk oldani. Jen ebben nagyon profi. Sajnos rákényszerült, hogy a hamis emlékeket valósként tálalja. Szóval mi csak azért beszéltünk most Veled, mert túlságosan szeretünk ahhoz, hogy a tudtod nélkül belevigyünk egy ilyen helyzetbe. Ha beleegyezel, akkor tudjuk, hogy azt magadtól tetted és nem mi kényszerítettünk rá. Ez a különbség köztünk és a rohadékok között. Nélküled, rólad mi nem döntünk. - puszilta meg Aaron a ráncos arcot.

- Azt szeretném, ha az utolsó emlékem az lenne, amint Szilvia a mókus után mászik a fára. Talán láttátok azt a tüneményt ott a dióligetben a Catkin nevű kutyájával. Szerintem ez egy szuper emlék lesz.

- Nagyon szeretünk, Szépmami. Elmentjük ezt a beszélgetést most, mielőtt törölnénk és ha már biztonságos lesz, visszakapod.

-Én is szeretlek benneteket, gyerekek. Azt szeretném még mondani, hogy ezentúl semmire ne kérjétek az engedélyemet! Ha bármiben tudok segíteni, a tudtomon kívül is használjatok nyugodtan! Ezt komolyan mondom, ezt is lementheted... - hangsúlyozta eltökélt hangon Mariann.

- Nagyon fogunk rád vigyázni, Szépmami! - mondta szinte egyszerre mindkét fiatal.

- Magatokra vigyázzatok, gyerekek! Magatokra vigyázzatok...

************************

Mariann a ház mögötti dióligetben sétált, itt futott össze az egyik kis sokad-unokájával, aki éppen egy szép fekete kutyussal szaladgált.
- Szia Szépmami! Tudom már, miért hívnak téged Szépmaminak. Te nagyon szép vagy! - mondta a csöppség és megölelte Mariannt. Mariann az ujjait a kislány fürtjei közé fúrva maga felé fordította az arcát és legalább 30 puszit cuppantott el.

- Miért adtál ennyire sok puszit? - kérdezte a kislány, miközben az arcát dörgölte.
- Azért, kis csillagom, hogy pótoljam, amit nem kaptál meg. Mert eddig nem találkoztunk, van mit bepótolni. És azért is, hogy legyen pár tartalék addig is, amíg majd újra találkozunk. - mondta a kislányra mosolyogva. - Hogy is hívnak, szívecském? Kik a szüleid?

- Szilvia vagyok, Szépmami. Az anyukám a te ükunokád, neki az apukája a dédunokád és neki az anyukája az unokád, akinek meg az anyukája a kislányod. Legalábbis így emlékszem, meg így mesélte az anyu.
- És ki ez a gyönyörű kis kutyus? - mutatott kérdőn a fekete rosszaságra, aki közben többször átrohant közöttük, meg a lábuk között, mint a tornádó.
- Ő a Catkin, Szépmami. Az én kutyám. Képzeld, tudok vele beszélgetgni... - kérkedett Szilvia.
- Azt meg hogyan csinálod, Szilvikém?

- Hát, tudod Szépmami, a Catkinnek is van a fejében egy gép, meg nekem is. A Catkin tud nekem mondgani dolgokat. A Catkin nagyon okos ám! - büszkélkedett a csöppség.
- És miket szokott neked mondgani, szívem?

- Hát például most azt mondgta, hogy nagyon jó illatod van. Olyan szendvicsszagú vagy...
- Jaj! - nevetett Mariann - Az azért lehet, mert most jöttem el a reggelit készítők mellett. Biztosan azt érzi rajtam a Catkin...
- Igen! Azt is mondgta, hogy ami a poharadban van, az viszont undorító...

- Nekem ízlik! - kacagott Mariann a szókimondó stíluson, nameg a kutya találó gondolatain, miközben arra lett figyelmes, hogy az addig őrülten rohangáló kutyus lemerevedik és az egyik fa koronáját figyeli mozdulatlanul.

- Mókus, mókus, mókus! - kiáltott fel a kislány és a kutyához szaladt.
Mariann pedig leült a fák alá és a lichent kortyolgatva fürdőzött egy kicsit a reggeli napfényben és az őt körülvevő szeretetben.

6. A Sequoia-terv

- Ha olyan cégem lenne, amely az emberi érzékszervek leváltásából él, én is ilyen épületet építenék neki... - gondolta Jen, miközben az ImaCer Tartalomszolgáltatói Divíziójának tömbje felé tartott. Nem nagyon értette, miért kell személyesen bejönnie, de elfogadta, hogy lehetnek olyan dolgok, amikről ő nem tud. Elvégre az ImaCer elég rejtélyes egy cég.
- És az ember lánya ne válogasson, ha már munkát ajánlanak neki! - tette hozzá csak úgy magának, miközben a bejárati ajtónak látszó nyíláson belépett. Kicsit meglepődött, mert azt tudta, hogy van az ImaCer-nek személyes kapcsolatot is lehetővé tevő irodája, de arra azért nem számított, hogy ott egy hús-vér ember fogja várni. Egy elsőre szimpatikus, kissé molett férfi.

- Köszöntöm, hölgyem, az ImaCer TD-nél. Ön Jen Baareen, örülök, hogy személyesen üdvözölhetem. Én leszek a mai napon a kísérője. A számom 434. Ez csak az utolsó három számjegye, de mivel itt, a Földön nincs több 434-es, az azonosításomra éppen megfelel. Tudom, hogy ez így elég személytelen, de illeszkedik a cégünk politikájába, amely ha lehet, kerüli az emberi jelenlétet. Ma ez nem volt lehetséges és így próbálnak védeni engem. Ha akar szólíthat 434-es asszisztensnek, rövidebben 434-esnek, vagy a számomból képezve az A B A, vagy egyben kiejtve Aba is megfelel. - mondta a férfi úgy, hogy közben szinte levegőt sem vett.

- Köszönöm! Az Aba könnyen megjegyezhető.- válaszolta félszegen Jen.

- Javaslom, hogy induljunk el és közben elmondom a mai programot. - mutatott a férfi maga elé, ezzel szinte tessékelve Jent befelé a csarnokba. - Talán meglepődött, miért kellett ma személyesen bejönnie, így kezdjük ezzel! Az a jó hírem van, hogy az előzetes alkalmassági tesztjei nagyon jól sikerültek és mivel cégünkre jellemző a gyorsaság, ha Önnek megfelel, ma akár a szerződéskötésig is eljuthatunk. Ehhez persze át kell olvasnia - mégpedig a szemeivel - a szerződését, amely nem lesz kis feladat. Ezt értelemszerűen csak védett térben teheti meg, így be kell menjünk a Háló mögé. Ezért kellett személyesen bejönnie ma.

- Gondoltam, hogy valami ilyesmiről van szó. - válaszolta Jen, önbizalmat színlelve. - Remélem, nem sok ilyen bemászkálós alkalom lesz, ha majd Önöknek dolgozom! - tette hozzá.

- Megígérhetem, hogy a munkáját bárhonnan végezheti majd, ahonnan a DirCer-rel csatlakozni tud. - nyugtatta meg a férfi, miközben gyalogoltak egyre beljebb az épület szürke folyosóin.

Közben Jen azon gondolkodott, hogyan is jutott el idáig. Egészen fiatal korában kiderült már, hogy az érzékszerveivel nagyon jól tudja befogadni a világot és elég kreatív is ahhoz, hogy aztán jól is adja vissza. Számos festménye bizonyította ezt, de a zenéhez és a költészethez sem állt messze. Vagy álltak azok Tőle messze. Mindenesetre, amikor az ImaCer állásajánlatai között a Tartalomszolgáltató Divízió által hirdetett művészi állásokat meglátta, azonnal tudta, hogy azokat neki találták ki. Tudta, hogy nagyon nagy kereslet van az analóg tartalomra, azaz az emberek által, igazi érzékszervekkel készített élményekre és azt is sejtette, hogy ezzel jól lehet majd keresni. Ezt abból is gondolta, hogy az ImaCer már az első tesztek után meglebegtette neki, hogy ingyen kap egy DirCer, ami ugyebár nem olcsó mulatság még manapság sem. Nem hajigálják csak úgy az ember után. Aztán az is nagyon tetszett neki, hogy a munkáját az élmények helyszínén kell végezni, azaz utazgatni fog. Céges pénzen, a Földön és aztán majd a galaxisban is. És ez is nagyon tetszett neki, hiszen a DirCer-nél már csak az űrutazás volt drágább manapság. 

Mire a gondolatai között ide ért, éppen egy ajtót nyitott neki Aba és azon belépve egy közepes méretű helyiségbe jutottak. Középen egy kommunikátor szokásos kezelőszervei, a sarokban egy egyszerű kanapé. A bejárati ajtón kívül egy ajtó volt csak, a mosdóé.
- Megérkeztünk. - mondta Aba, bár ez enélkül is egyértelmű volt. - Az elkövetkező időt arra fogja használni, hogy elolvassa és megérti a szerződését. Nagyon erősen szeretném hangsúlyozni, hogy minden mellékletet, magyarázatot olvasson el értő olvasással és ha kell, akár többször is. Ha egyszer aláír nekünk, akkor nem lesz lehetősége visszakozni. A beavatkozás nem visszavonható, ezt külön is szeretném kiemelni! - mondta a férfi nagyon komolyan.

- Köszönöm! Nagyon figyelmes leszek. Mennyi időm van erre?

- Amennyit csak akar. Kivárjuk. Ha kell, akár heteket is itt tölthet. Használja ki az idejét!

- Ezt fogom tenni.

- Helyes! Én magára is hagyom. Ha bármire szüksége lenne, a kommunikátor kezelését ismeri. Ne legyen szégyenlős, a vendégünk mindenre. Tekintse ezt egyfajta előlegnek. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon értékes munkatársa lesz majd a cégünknek, ezt az előzetes tesztekből már szinte biztosan látni lehet. Nekem nagyon tetszik, amit eddig Öntől láttam és nagyon várom már az együttműködést. - mondta Aba enyhe mosollyal a szája szegletében.

- Megtisztel! - felelte Jen szűkszavúan. Kezdte volna már az olvasgatást, ha a férfi nem tartja fel.

- Akkor én megyek is. Hamarosan találkozunk. - mondta Aba és az ajtó már be is zárult mögötte.

Jen megnézte a mosdót és a kanapét. A mosdó hightech volt, az egyszerű kanapé pedig meglepően kényelmes. Gond nélkül eltölthet itt tényleg akár heteket is. Miután ezt nyugtázta magában, olvasni kezdte a szerződést.

A szöveg meglepően érthető volt. Alig voltak benne szakkifejezések, de azok is a legkisebb részletig meg voltak magyarázva. Jen késő délutánig olvasott, amikor az agya el kezdett tiltakozni. Mivel többször felhívták a figyelmét arra, hogy értelmezve olvasson, úgy döntött, mára ennyi elég lesz. Úgysem értené már, amit olvas, csak számolná a betűket. Meg aztán nem is volt már sok hátra, így valószínűleg holnap délig végezni fog az egésszel. Akkor meg minek sietni? Így inkább rendelt magának egy pofátlanul extra vacsorát, amiről tudta, hogy még így, nem egy extra étteremben elfogyasztva is rém drága lehetett. Az este hátralévő részében útifilmeket és művészettörténeti filmeket nézett, majd viszonylag korán lefeküdt.

Úgy aludt egész éjjel, mintha csak otthon a saját megszokott ágyában feküdt volna. Talán még csak meg sem ébredt, ami köszönhető volt a tökéletesen hangszigetelt, tökéletesen szellőztetett, egyszóval tökéletes szobának.
Egy gyors reggeli zuhany és kímélő reggeli után nekiült a szerződés maradékának és nagyjából déli 5 dóra körül úgy érezte, hogy mindent ért. Legalábbis, ha még ötször elolvassa, sem értette volna jobban. Így aztán hívta is Abát, aki pár perc múlva meg is jelent.

- Maga aztán nem lacafacázott, Jen! - fricskázta a férfi. - Egészen biztos, hogy mindent kellően átolvasott és ért is?
- Egészen biztos. Nagyon jól megírt szerződés ez és a kiegészítések is tökéletesek. Hol írjam alá?

Aba elé tette a biomec terminált, amelyen az "aláírás" meg is történt.
- Akkor talán menjünk is. Felkísérem a laborba, ahol átadom a kollégáknak, akik megcsinálják és beállítják a DirCer-jét. Gondolta volna tegnap, hogy már ma DirCer-es lesz magából? - kacsintott rá a férfi.

- Hát nem. Bár azt hallottam, hogy nem húzzák az időt. De azért nem gondoltam, hogy ennyire pörögnek...

- Elég nagy a kereslet a jófajta analóg élményekre.- mondta a férfi. - És hát ez a cég húzóága. Mi termeljük a pénzt, amit a kollégák csak elherdálnak mindenféle fejlesztésekre. - kuncogott a férfi.

- Igen, erről már olvastam. - helyeselt Jen. - Olvastam valahol, hogy az analóg tartalom az egyetlen, amit az emberi agy valóságosnak tud elfogadni. És azt is tudom, hogy egy-egy tartalom mennyivel jobb is lehet, ha jól van elkészítve.

- Akkor maga mindent tud, Jen. Nem nekem kell elmagyaráznom, mennyire fontos, hogy a magához hasonló szerencsések, akiket jó adottságokkal áldott meg a természet, minél nagyobb számban és jobb minőségben készítsék el az élményeket. Ahogy az eddigieket láttam, magánál nagy esély van arra, hogy kiemelkedően jó dolgokat készítsen. De nem akarom feleslegesen stresszelni ezzel. Meglátjuk, mi alakul majd... Közben meg is érkeztünk! - ezzel Aba egy ugyanolyan jellegtelen szürke ajtóra mutatott, amilyenből vagy 100 mellett elhaladtak az elmúlt pár dercben.

- Remélem, nemsokára találkozunk és remélem, tetszeni fog, amit mutatnak majd magának, tőlem! - mondta Jen, mielőtt az ügynök távozott volna. Aba alig észrevehetően biccentett és talán biztatásként próbált mosolyogni is a kissé rémült Jen felé, mielőtt elnyelte a szürke folyosóra nyíló szürke ajtó.

Jen leült a szoba közepén elhelyezett, fogorvosi székre hasonlító fotelben. Utoljára körülnézett még, de mivel sok látnivaló nem volt a szobában, hátradőlt és pár másodderc múlva már félálomban is volt.

******************

- Jó napot, Jen! - köszönt rá egy ismerős férfi, amint éppen a TD West Lebanonban lévő épületének egyik bárjában üldögélt.

- Jó napot! - válaszolt udvariasan Jen, mert bár a férfi ismerős volt, halvány lila gőze sem volt róla, honnan.

- Talán nem emlékszik rám,  - folytatta a férfi - de a DirCer-e hangolásánál elég sokat segítettem a kollégáknak. Én vagyok az egyik "érintetlen", ahogy a DirCer-esek neveznek. Amúgy Aaron a nevem.

- Örülök, Aaron! Ne haragudjon, de nem nagyon ugrik be, mikor találkoztunk...- próbálta lerázni a kissé nyomulós férfit.

- Megengedi, hogy meghívjam valamire? Már csak azért is, mert a hagyományos munkáit is ismerem és nagyra becsülöm. A Grand Canyon sorozatából van is egy-kettő odahaza. Természetesen nem az eredetiek...

- Huppanjon le, de ne számítson túl sok jóra tőlem. Elég cudar napjaim voltak. Épp csak megszoktam a DirCer-t, máris tesztélményeket kellett felvegyek, amit aztán töröltek is a fejemből. Ezért aztán eléggé beleturkáltak a burámba. Szóval ki vagyok csontozva eléggé... - sóhajtott a nő megadóan.

- Na, akkor tudom is, mi kell magának. Persze csak akkor ha nem abszti. - kacsintott a férfi.

- A legmesszebbmenőkig nem vagyok az. - mosolygott most már a nő is. Valahogy tetszett neki ez a kicsit nyomulós stílus. - Úgy is mondhatnám, hogy az egész életem arról szól, sőt mostantól már a munkám is, hogy sem önkéntesen, sem kényszerből nem tartózkodom a vágyaim kielégítésétől és a testi örömöktől. Sőt, mostanság kötelességem is, hogy minél többet megéljek és rögzítsek, aztán meg továbbadjak.

- Na, akkor van valami, amit elég érdemesnek fog találni arra, hogy továbbadjon. - mondta a férfi és a pult felé intett. A pult felől halk zümmögés hallatszott, majd egy láthatóan nem emberi, de embernek látszani akaró valami indult meg feléjük. Egyike azoknak az emberszabású robotoknak, amelyeket a menőbb helyek egyfajta retro megfontolásból megtartottak. Az ImaCer persze sehol nem volt még, amikor ezek a régi gépek szolgáltak, úgyhogy a nagyobb központjaikba, így ide, a lebanoniba is direkt legyártattak egyet-egyet. Ettől úgy tűnt, mintha az ImaCer nem egy 20 éves cég lett volna, ezért aztán nem is spóroltak a költségeken, amibe egy-egy ilyen replika került. A másolatok illúziókeltők voltak, pont annyira voltak szánalmasan tökéletlenek, amennyire annak kellett lenniük. Egy ilyen lépkedett most halkan zümmögve a sebtében összeállt párocska felé.

- Mit parancsolnak? - kérdezte túlmodulált hangon.

- Kettő lövésnyi sequoiai fenyőpálinkát kérnénk. - utasította röviden a férfi. - És kiülünk a teraszra, úgyhogy oda lesz szíves kihozni. -tette hozzá.

Aaron a terasz felé intett, és nem kellett sokáig biztatnia Jen-t, aki maga is jobban szeretett a szabad ég alatt élményeket gyűjteni.

- Mitől annyira különleges ez a pálinka, kedves Aaron? - kérdezte a férfit.

- Alapvetően attól, hogy mint bizonyára tudja, a Sequoia az egyike a két sterilből terraformált bolygónak. Azt is tudja talán, hogy nem véletlenül lett pont Sequoia a neve. A terraformálás korai szakaszában elég kiterjedt kísérletezések folytak abban az irányban, hogy a földi biom melyik tagjai lehetnek legsikeresebbek egy szűz bolygó benépesítésekor. A Sequoia-n a Sequoiadendron giganteum, azaz az óriás mamutfenyő volt a legsikeresebb választás. Ez a faj a Földön is a legnagyobb testtömegű élőlény, de a Sequoia bolygón még ezt a méretet is meghaladja. Mesélik akik jártak már ott, hogy nem ritkák a 200 méter magas példányok sem és ezt a méretet alig száz év alatt érték el. De nem untatom az unalmas részletekkel, mert számunkra annyi a lényeg most, hogy ezek a fák 25-30000 tobozt is érlelnek, és nem ritka, hogy egy szezonban egy fáról egymillió magot is lehet szüretelni. Én magam nagy dőreségnek gondolnám, ha ezt a tényt meglovagolva a magokból nem készítenének valamit, de ugyanígy gondolkodik a sequoiai lakosság is, hiszen a turizmuson kívül ez, helyesebben a belőlük készült pálinka a második legnagyobb exporttermékük az ember lakta galaxis számára. És ami még lényegesebb, hogy ez a pálinka különleges és semmivel össze nem téveszthető. Méregerős, de nagyon finom!

- Hát, nagyon kíváncsivá tett. - vallotta be Jen.

- Nem fog csalódni. - ígérte a férfi, amikor a teraszon a kezébe adta a poharat. - Az élményekre! - kacsintott rá, és egy mozdulattal a gallér mögé dobta az italt.

- Az élményekre! - mosolygott Jen, és a férfit utánozva felhajtotta a méregdrága mérget.

És akkor bevágott a villám. Minden az eszébe jutott. Aaron, a közös akcióik, a visszatörlések, a gondolathamisítók. Mika.
- Maradj nyugodt, Jen! Tudom, nem könnyű, de maradj nyugodt! Fedésben ülünk, nem látnak, nem hallanak és nem működik a DirCer sem. De nehogy eláruld magadat! - csitította halkan de határozott hangon a férfi.

- Istenem, Aaron! Hát megcsinálták megint? Velem is? És ennyire? Baszki, a DirCer előttig visszatöröltek a mocskok! - suttogta összetörten a lány.

- Nyugi, Jen! Bevált a Sequoia-terv. Te találtad ki. Te mondtad nekem, hogy ez az a kulcs, amivel lezárod a fontos emlékeidet. Te mondtad, hogy ha találkoznánk és nem ismernél meg, akkor valahogy hívjalak meg egy ilyen pálinkára. Azt mondtad, hogy azért pont ez, mert rohadt drága és magadtól biztosan nem innál ilyet. Ami ugyebár ha nem megfelelő helyen történik, akár végzetes is lehetett volna. Szóval működik. Legalábbis úgy látom. Visszajött  minden? - nézett rá féltőn a férfi.

- Vissza. Legalábbis azt hiszem. Mikát is törölték belőlem. Már megint! Amúgy jól van? - kérdezte aggódva a lány.

- Amennyire tudom, igen. - mondta Aaron. - Továbbra is ő a fő értékesítési vezető a Földön és a két terraformált bolygón. Utazgat a srác rendesen, de találkoztam vele céges rendezvényen két napja. Nem ismert meg, de ez jó jel.

- És Te, Aaron? Te jól vagy? Nem buktál le?

- Nem tudok róla. Mondjuk hamar megtudnám, asszem... Nekünk, érintetleneknek szerencsére nem tudnak belebuherálni az agyunkba és a kütyük is működnek, amiket a rejtélyes segítőnktől kaptunk. Úgyhogy én megvagyok. Persze kicsit berittyentettem, amikor úgy hoztak fel a TD laborba, mint DirCer-re váró új ügyfelet. Ennyit amúgy arról, hogy nem lehet a beavatkozást visszacsinálni...

- Szerintem ezek csak kikapcsolják, miután törölnek. Aztán meg bekapcsolják. Micsoda színjáték! Baszki, az az Aba muki totál eljátszotta, hogy most találkozunk először. Majdnem ugyanazokkal a szavakkal, hogyrohaggyonmeg!

- Még az is lehet, hogy tényleg nem emlékezett rád. Ha nálad ekkorákat törölnek, akkor ki tudja, hogy nála mikor és mennyit.

- Azt nem értem, hogy miért nem nyírnak ki inkább... - borzongott meg a lány.

- Ahhoz túl értékes vagy. Meg aztán minek, ha mindent törölhetnek a fejedből? Legalábbis ezt hiszik. És erre fognak rábaszni! - szorította össze a száját Aaron.

- Most mi legyen, Aaron?

- Először is, csináld a rejtett másolatokat szorgalmasan! Nem tudom, hogyan csinálod, de működik a Sequoia-módszer. Vigyázz, hogy mielőtt élményt adsz le és hagyod, hogy töröljenek, dugj el mindent a pálinka mögé! Én majd előhozom, ha kell. - kacsintott a férfi. - Aztán meg valamikor nemsokára megint bele kellene néznünk a pasid fejébe, hátha van benne valami újabb morzsa.

- Nem tudom, mi lenne nélküled, Aaron! - nézett a férfi szemébe hálásan a lány.

- Mi lenne? Megposhadna a pálinka az üvegben. - vigyorgott a férfi. - Hamarosan amúgy gyanús lesz nekik, hogy mindig meghívlak egy ilyen kurva drága páleszre. Még szerencse, hogy a retro felszolgáló memóriájához is hozzáférek és kicsit kozmetikázom néha. Ma sem mi rendeltük a két sequoiai pálinkát, hanem az a két enyhén spicces úr ott a sarokban. - mutatott a bár túlsó vége felé Aaron. - Mi még csak nem is beszéltünk...

- Tudod, hogy nem így értettem! - nézett rá tettetett dühvel a lány. - Az emberiséggel mi lenne? - tette fel konkrétabban a kérdést.

- Az emberiséggel? - mélázott el Aaron. - Nos, először törölnék és/vagy meghamisítanák az emlékeit, aztán ha úgy tetszik, törölnék az egész fajt ahogy van. És engem ez aggaszt a leginkább. Mert láttam már pár cifra dolgot, de szerintem ember emberrel ilyet nem tesz. Mindenesetre megállítjuk őket, ha rajtunk múlik. És ebben Neked lesz nagy szereped. Mert nélküled és a Sequoia-terved nélkül még most is kedvükre hamisítgathatnának...

5. Álmok

Mika mostanság elég ritkán hagyta el a lakását. Nem is nagyon kellett, hiszen többnyire otthonról dolgozott és a szórakozását is otthonról oldotta meg. Ma mégis úgy döntött, hogy tesz egy sétát. Így aztán felöltözött és nekiindult a városnak. Arra gondolt, sétál egyet a Mississippi partján, ahol egyébként lakott. Csak ma a másik oldalon. A Martin Luther King híd felé vette hát az útját, amelyet hosszú évekkel ezelőtt gyalogos híddá alakítottak át. Azt tervezte, hogy átsétál rajta, majd a túlsó parton elbattyog a Gateway Arch-hoz, az Ívkapuhoz. Ott mindig történik valami esténként, de legalábbis lesznek emberek. Bár az óriás boltív az 1900-as évek közepén épült, a rozsdamentes acél elég jól bírta az évek viszontagságait és a körülötte kialakult szórakoztató park manapság a St Louisban lakók egyik kedvenc lazulós helye lett. Imádta a régi belvárost és az ott meghagyott épületeket és régebben maga is nagy sétákat tett a Gesztenye soron. 
- Még az is lehet, hogy ma is ott kötök ki. - gondolta egy pillanatra.
Ahogy lassan gyalogolt át a hídon, azon töprengett, hogy honnan jött hirtelen ez a nagy kedve a kimozduláshoz, meg az emberi társasághoz. És úgy egyáltalán: miért éppen gyalog? Senki nem gyalogol manapság. Önszántából biztosan nem.
- Na, mindegy! - legyintett rá gondolatban.
Amikor átért a folyó nyugati partjára, lelépkedett a régi magasvasút műemlékké nyilvánított pályája mellett a viszonylag új lépcsőn és megcélozta az Ívkapu parkot. Éppen az Eads híd boltívei alatt ment át, amikor jobbról a magasvasút pályája alól kiabálást hallott.
- Valaki segítsen! - sikította egy kétségbeesett női hang.
Bár már erősen esteledett és az ösztöne azt súgta neki, hogy ilyenkor nem érdemes az ilyen kiabálásoknak bedőlni, mégis megindult a hang irányába.
- Itt vagyok, Uram! Segítsen kérem! - kiáltott rá az előbbi női hang.
És akkor meglátta a lányt. És beugrott, miért indult neki a sétának és miért a műemlék irányába. Beugrott az álma, amiben ez a lány szerepelt. Igaz, csak egy álomfoszlány, de akkor is, határozottan emlékezett, hogy abban ez a lány és a nagy kapualj is benne voltak. És az, hogy neki oda kell mennie. Pár másodpercig állt lemerevedve és csak bámult a lányra. A lányra az álomból.
- Ne állj ott olyan szerencsétlenül, Mika! Sietnünk kell! - szólt a lány és a magasvasút felé intett. De Mika nem mozdult.
- Gyere már baszki, mert bemérnek! - üvöltött rá a lány és fürge léptekkel mellette termett. Megragadta a kezét és a magasvasút alagútja felé taszította, miközben egy lepel szerű valamit rángatott elő a zsebéből, majd Mika fejére borította. Ugyanazzal a lendülettel, csak a másik kezével egy buzogányhoz hasonlító tárgyat húzott elő a zsebéből, szárával a fűbe szúrta és a karjára csatolt műszeren birizgált valamit. A néhány méterre leszúrt buzogány csippant egyet, aztán csend lett. Olyan csend, amit nem a fülével hall az ember. A DirCer kapcsolt ki, vagy történt vele valami, mert Mika hirtelen úgy érezte magát, mint a beavatkozás előtt. A fülével hallott mindent, de az az állandó zúgás, amit a DirCer óta folyamatosan "halgott", most megszűnt. A szemével a sötét alagút felé nézett és bár nem sokat látott, tudta, hogy ezt a szemével látja. Semmi DirCer beszűrődés nem volt benne.
- Gyere, ne állj meg! - ripakodott rá a lány. - Ez csak pár percig lesz jó, be kell érjünk az árnyékba minél előbb! Tovább taszigálta az értetlenül tévelygő Mikát és amikor az végre magához tért kicsit, mindketten felkapaszkodtak a tartógerendák mellé hegesztett lépcsőn, ahonnan néhány lépéssel az alagútban voltak. Az alagútban alig tettek meg pár métert, amikor kivágódott egy vas ajtó. Az ajtó mögül halvány zöld fény derengett és egy férfi erős keze ragadta meg, majd rántotta be az alig pár négyzetméteres helyiségbe.
- Jók vagyunk? - kérdezte a lány az idegen férfit.
- Jók vagyunk, Jen! - azzal bevágta mögöttük az ajtót és elé gördített egy függönyszerű leplet.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Jen.
- Amíg a buzogányt nem fedezik fel és nem nyúl hozzá senki, ráérünk. A srácok figyelnek rá. - felelt a férfi és lerántotta Mika fejéről a leplet. - Ez itt bent nem kell. Árnyékban vagyunk. Na nem a vasbeton miatt, hanem a kis átalakítás miatt, amit a helyiséggel csináltunk. - ezt már Mikának mondta és egyben a falakra mutatott, amelyeket ugyanaz a biomechanikus anyag borított, amit épp az előbb Mika fejéről rángattak le.
- Akkor jó! - mondta Jen és Mikához fordult. - Emlékszel rám, Mika?
- Igen. - vágta rá Mika. - Illetve nem. - tette hozzá aztán zavarodottan. - Igazából fogalmam sincs róla, hogy ki vagy, de álmodtam rólad.
- Helyes! - mondta Jen. - Akkor még mindig működik a cucc. Mire emlékszel? - kérdezte és a sarokban tántorgó-dülöngélő  fotelre mutatott.
Mika leroskadt.
- Mondom. Csak álmok. Emlékszem rád, az arcodra, de a nevedre nem. Arra is csak halványan, hogy mintha a nagy kapunál találkoztunk volna. Vagy, hogy ott KELL találkoznunk... szóval nem tudom...
- Sajnálom, Mika! Utálom, hogy vissza kell töröljek mindig mindent, de még így is nagyon sokat kockáztatok. Sőt, azzal, hogy ezeket a halvány emlékeket, vagy ha úgy tetszik, álmokat meghagyom a fejedben, mindannyian elég sokat kockáztatunk.  Bármikor rájöhetnek. Csak azért csinálom, mert muszáj. Remélem megérted.
- Persze! De elmondanád nekem, hogy mi is ez?
- Inkább mutatom, jó? - kérdezte Jen és a férfi homlokához ért. - Ez most furcsa lesz, de nem fog fájni. - kacsintott a férfira.
És Mika újra a DirCer-ben találta magát. Legalábbis minden olyan volt, mint a DirCer-es tartalmakban. Tökéletes, valósághű élmény, amiről csak az agya tudta, hogy valójában előre megszerkesztett történetet játszik vissza.
Az Ívkapu déli lábánál álltak, esteledett. Jen nagyon csinos volt, kisestélyi ruhában, mély dekoltázzsal. Mika frakkban. A közelben valamilyen parti zajlott és Mika valahonnan tudta, hogy az ImaCer partiján vannak.
- Szóval akkor maga Jen Baareen. Örülök, hogy személyesen is találkozunk végre! Nagyon szeretem a munkáit! - szólt a nőhöz.
- Köszönöm, Mika! Öntől ez külön megtisztelő. Elvégre nem minden nap találkozik a magamfajta művész ilyen ImaCer-es nagykutyákkal, mint maga...
- Nem vagyok én nagy kutya, hölgyem! Azon szerencsés, vagy inkább szerencsétlen flótások közé tartozom, akiket az ImaCer az előtérbe tol. Én kérem egy egyszerű értékesítő vagyok, alkalmazott. Persze kívülről úgy látszik, mintha hatalmam lenne, de valójában ez meg sem közelíti azt a hatalmat, amivel a cég rendelkezik. Azért remélem nem fél! Nem harapok, maximum ugatok! - vigyorgott Mika.
- Félnem kellene? - kérdezte kicsit szemtelenül a nő és egész testével feléje fordult.
- Én már tényleg nem tudom, mit váltok ki az emberekből. - válaszolta Mika és pezsgőt nyújtott a nő felé. - Fogyaszt alkoholt?
- Különleges alkalmakkor igen.- felelte kacéran a nő.
Éles váltás, Mika lakásában vannak. Meztelenek. Majdnem teljesen. A nő felül, ő alul. Szeretkeznek.
Váltás.
A nő szalad a vörös homokban, Mika utána. A homok nem földi homok, az égen két nap van és három hold. Az ég valószínűtlenül kék. Nevetnek.
Váltás.
A nő sír. Mika vigasztalja. Beszélgetnek.
- Nem emlékszel? - kérdi Mika. - Nem emlékszel a tengerpartra a Sequoia-n?
- Mondom, hogy nem! Hogy tehetik? Hogy vehették ezt el tőlem? Mit vettek még el? - zokogja a nő.
Váltás.
Mika áll az utcasarkon, nem messze a lakásától. Jen jön vele szemben. Ránéz. Mika vissza. Nem ismeri fel.
- Nem ismersz meg, Mika? - kérdezi a lány.
- Ne haragudjon, de nem. - feleli a férfi.
- Hát már veled is csinálják? - kérdi a nő.
Váltás.
Ülnek ugyanabban a helyiségben, ahol most is. Mika, Jen és Aaron. Jen magyaráz.
- Visszatörölnek mindent, Mika! Nem csak nálunk, a művészeknél, hanem ezek szerint Nálad is. És ki tudja, kiknél még. Valószínűleg mindenkinél. Gátlástalanul, pofátlanul. Nem tetszett nekik a kapcsoltunk, hát törölték. Belőled engem, Téged pedig belőlem. A mocskok! Soha nem jöttem volna rá, ha nincs ez a hiba a rendszerben. Ha nincsenek az álmok. Ha az agyam nem működne másként, mint az átlagemberé.  Ha nem tudnék érzelmeket rejteni az érzések közé. És ezt is visszatörölnék, ha nem törölném én magam vissza...
Váltás.
Megint az odú. Most csak ketten vannak, egy kanapén fekszenek egymás karjaiban. Mika kérdez.
- És ez így zajlik mindig? Mindig eljátszod velem ezt? Mindig meg kell mutasd nekem, mintha akkor látnám először? És egyébként hogy csinálod? Meddig tart ez?
- Nyugodj meg szerelmem! Azon dolgozunk, hogy egyszer vége legyen. De ehhez Te is kellesz. Te olyan információkhoz férsz hozzá, amikkel odavághatunk nekik. Te talán meg tudod buktatni őket. De vigyáznunk kell, mert rajtad, rajtam és néhány érintetlenen kívül sajnos senkiben nem lehet megbízni és senki nem is tud semmit. És ha a jelenlegi formában elmondanánk amit tudunk, nem hinnének nekünk. Sőt, valószínűleg visszatörölnének mindent. De még az is lehet, hogy mindenkit ki is nyírnának. Úgyhogy, ameddig nincsenek sziklaszilárd bizonyítékaink, törölni kell magunk után is. Sajnálom, szerelmem!
Váltás.
Újra jelenidő. A valóság. Az odú.
- Tudom, hogy ez elég kemény, de kibírod. Eddig is kibírtad. - mondta Jen szeretettel a hangjában. - Most már tudod, honnan vagyok ismerős?
- Tudom, szerelmem! - mondta elcsukló hangon, könnyekkel a szemében Mika. Elmondhatta volna, mennyire nem is tudta, mennyire hiányzott neki a lány, de nem kellettek szavak. - És megfizetünk nekik! - váltott át a hangja haragosra. - Hogyan csináljuk?
- Nos, úgy mint eddig. Bele kell kicsit bújjak a fejedbe. Hátha találok valamit. Valami ott felejtett foszlányt. Mivel elég ügyesen dolgoznak, erre egészen kevés esély van. Én persze meglátok minden gyanús jelet, de akkor is minimális a siker reménye. De arra is kevés volt az esély, hogy idáig eljussunk. Ki tudja, hányan jutottak el valameddig és hányukat törölték emlékileg, vagy egész fizikai valójukban. Ki tudja, minket hányszor töröltek vissza, vagy hogy mit terveztek velünk? Jó jel, hogy mégis itt vagyunk, hogy emlékezünk. Ezért kell sikerülnie!
- Csináld! - mondta eltökélt hangon Mika. - De ugye azt megígéred, hogy amikor vége lesz ennek az egésznek, visszakapunk mindent! Az ÖSSZES emléket, amit elvettek tőlünk.
- Ezt nem tudom megígérni, Mika! De nem tartom lehetetlennek. Éveken át törölgették az emlékeinket a tudtunkon kívül és semmi esély nem volt rá, hogy valaha lebukjanak, most meg mégis itt vagyunk. Mégis emlékszem rád. Remélem, hogy ez így lesz a sok közös emlékünkkel is. Azokkal is, amikre most nem emlékszünk. Ahogyan lementik és tárolják az általam készített élményeket, ugyanúgy meglehetnek nekik a mi emlékeink is. Hátha óvatosságból eltették azokat is. - kacsintott Jen.
- És mi van akkor, ha rájuk bizonyítjuk, de nem történik semmi? Mi van akkor, ha belenyúlkálnak azoknak a fejébe is, akik a felelősségre vonásukról döntenek? Mi van, ha senki nem mer mellénk állni?
- Kitaláljuk a megoldást szerelmem! Lehet egy kicsi szerencsénk is és kaphatunk olyan helyről és olyan emberektől is segítséget, ahonnan nem várnánk. Tőlük van a buzogány, nameg Aaron egypár kütyüje. A saját érdekedben többet nem mesélek erről. Ha meg mégsem jön segítség, akkor majd kinyírjuk mi őket. De előbb rá kell jönnünk, hogy kik ezek! És ehhez kellesz Te, aki egyre magasabbra törsz a ranglétrán. Hátha közel engednek valamelyik igazi alapítóhoz. Hátha ez már meg is történt, csak visszatörölték... - ekkor Jen Aaronhoz fordult.
- Aaron! Hozd a cuccot. A turkálás után megtoljuk a srác agyát egy kicsit, hogy jobban "halgjon" és jobban "lágson". Hátha elkap valami olyasmit is, amiről azt hiszik, hogy már kívül esik a határain. - Jen Mikához fordult. - A srácok a tartalomkészítésnél azt hitték rólam, hogy egy egyszerű művészke vagyok és nem értek a technológiához. Úgyhogy elég sokat fecsegtek nekem. Valahogy ezt hozom ki az emberekből. Talán azt gondolták, hogy úgysem értem meg. Hencegtek. Magukból indultak ki, mert ők maguk csak egyes részeit ismerik a technológiának. Ezek az infók önmagukban semmit nem érnek. Én persze, akinek mindegyik hencegett egy kicsit, összeraktam pár olyan részletet is, amiket ők sosem fognak egyben látni. Így jöttem rá arra például, hogyan tudok fények, szagok, hangok mögé érzelmeket, rejtett tartalmat csempészni. Olyan ez, mint valami húsvéti tojás a régi számítógépes játékokban. Az adatmennyiség akkora, hogy nagyon nem tűnik fel nekik néhány másodpercnyi mellékes tartalom. Pont elég arra, hogy a visszatörölt dolgaimra emlékezzem. Hogy üzenetet hagyjak magamnak. És elég volt ahhoz is, hogy ma például óhatatlan vágyat érezz egy kis sétára a folyó partján, és ahelyett, hogy a Tél utcában tespedsz a jó kis luxuslakásodban - amit megjegyzem én magam is nagyon szerettem - és minőségi tartalmakkal szennyezed az agyadat, inkább legyere ide az Ívhez és pont ezen az útvonalon gyere, ahol el tudunk téríteni. Ahol van egy pár négyzetméteres terület, amire semmivel nem látnak rá. Van egy fogadásom: akkor jutott eszedbe a séta, amikor narancsot ettél, ugye?
- Boszorkány vagy, szerelmem. Pár évszázaddal ezelőtt még megégettek volna. - mosolygott a lányra Mika.
- Ha nem vigyázunk, megégetnek most is. Maximum nem máglyán és nem mindenki szeme láttára.
- Jut eszembe! - vetette köze Mika. - Nem fog feltűnni nekik, hogy eltűntem... lássuk csak... már egy fél dórája? És amikor egyszer csak visszatérek?
- Nyugodj meg! A buzogány teszi a dolgát. Te a számukra éppen az Eads híd alatt üldögélsz és azon gondolkodol, hogy ezekről az évszázados kövekről miért nem vakarta még le senki a kormot, miközben nemhogy gőzhajók nem járnak már a Mississippin, de semmi olyasmi vagy kétszáz éve, ami összefüstölhetné megint. Nyalod a fagyit és nézed a város színeit, amint megcsillannak a vízen. Aztán majd felmész az Ívhez és szunyókálsz egy féldórát a kellemes esti szélben. Gondosan összeválogatott tartalom, én magam készítettem. Analóg műremek, minden kellékével. Rajtam kívül senki nem mondaná meg, hogy ezek nem a saját élményeid. És ezért vagyok én a legjobb... - vigyorgott a lány Mika képébe. - Mielőtt kimész innen, ezeket kicsit kisatírozva be is teszem a fejedbe. De most nézzük, mit tudunk kibányászni belőled az elmúlt találkozásunk óta...
Vágás.
Mika az Ívtől nem mesze feküdt és azon gondolkodott, hogy elszundikálhatott egy kicsit ezen a kellemes nyári estén. A szájában érezte a málnafagyi ízét, amit alig egy dórája ehetett, mielőtt a folyópartról feljött volna ide az Ívkapuhoz abban a reményben, hátha talál egy szabad nyugágyat. Talált. Most feltápászkodott a nyugágyról és a dórájára nézett. 8 dóra 82 derc van. Ideje  volt hazaindulni, mert bár a Tél utcai lakás alig 3 kilométerre volt, nem nagyon volt kedve kökóba szállni. Olyan szép volt az este, hogy inkább haza is gyalog ment. Haza érkezve megnégzte a híreket, amikről a gyaloglás miatt - ami közben nem nagyon lehet DirCer-ezni, talán ezért is nem szokott manapság senki gyalogolni  - lemaradt és még déjfél előtt álomba is merült.
Álmában egy kreolbőrű, ázsiai arcvonásokkal rendelkező lányt látott, akit nem ismert, de valahogy mégis kedvelt. 

4. Dadus

Mariann akkor is tudta volna, hogy DirCer-es család háza előtt áll, ha senki nem monda volna meg neki. Mert a ház természetesen jó környéken volt, az Ozark tó partján, a Versailles Hollow és a Negro Hollow közelében, de még az egyébként igen extra ingatlanok közül is kilógott. Olyan módon, amit csak az tudott kiszúrni, aki ismerte a DirCer-eseket. Az is igaz, hogy nem volt nehéz felismerni, mert az elmúlt 20 évben egyre több hasonló ház épült jellemzően a jó természeti adottságokkal megáldott vidékeken, de mindig az ImaCer valamelyik közeli központja környékén. A DirCer-esek szerették, ha az ImaCer közel van. De mivel nem nagyon kellett utazgatniuk sem a munka, sem egyéb okok miatt, előszeretettel választottak olyan ingatlant, ahol közel, de mégis távol lehettek a nyüzsgő világtól. Az Ozark azért lett kedvelt környék számukra, mert a szövevényes tórendszer települései elég elszigeteltek voltak, de mind Lebanon, mind Fort Leonard Wood - a két legközelebbi ImaCer központ -  25 decimális perc - azaz derc -alatt volt elérhető.
Ez a régi időszámítás szerint, ahol ugyebár egy óra 60 percből állt - és nem 100 dercből, mint a decimális áttérés óta - valamivel több, mint 21 perc lett volna. A decimális átállást - annak ellenére, hogy minden mellette szólt - sokáig túl költségesnek tartotta az emberiség. Amikor viszont az űrgyarmatosítás olyan léptéket öltött, hogy már több ember lakott a Földön kívül, mint magán az anyabolygón, semmi nem indokolta nem bevezetni, illetve az elavult rendszert megtartani. A decimális órát - dórát - azóta az egész ember lakta univerzum használja, jellemzően minden bolygó a saját forgásához igazította úgy, hogy azóta egy nap 24 óra helyett 10 dórából áll, egy dórában 100 dercet és egy dercben 100 másoddercet számolunk. Az összes, az időhöz kapcsolódó számítás egy csapásra sokkal egyszerűbbé vált, hiszen a régi csúnya 60-as és 3600-as osztásokkal szemben ma már csak a tizedesvesszőt kell jobbra illetve balra húzkodni. Azzal, hogy egy földi nap így a korábbi 86400 másodperc helyett ma már kereken 100000 másoddercig tart a földi decimális másodpercek lerövidültek és néhány évtizedig át kellett számítani a régi mértékegységekből, de Mariannak, aki jóval az átállás után született, ez már nem nagyon jelentett semmit. Csak történelemkönyvekben látott 60-as osztású órákat, 15 perces negyedórákkal, 30 perces félórákkal. És úgy általában, kör alakú órát is csak múzeumokban látott már. Neki az ebéd mindig is déli ötkor volt és munkával soha nem töltött többet 3 dóránál.

Éppen 6 földi decimális órát mutatott az órája, amikor Mariann a futurisztikus kapuhoz lépett, ahol egy kis képernyőn egy szimpatikus, 30 (földi) év körüli nő arca jelent meg.
- Jó napot kívánok, Mariann! Örülünk, hogy megérkezett. Jöjjön be! - és a kapu már nyílt is. Tudták, hogy jön. Ezen nem lepődött meg. Valószínűleg már akkor tudták, amikor a kökója lekanyarodott az autópályáról. De az is lehet, hogy már akkor tudták, amikor beszállt a kökóba, azaz a közösségi kocsijába. Sosem lehet tudni, hogy egy DirCer-es mennyi kiegészítőt és szolgáltatást vett már meg és mihez-mennyire fér hozzá.

Kis ösvény vezetett az épülethez, és az ösvényről körülnézve is azonnal érezhető volt az a szinte már földönkívüli stílus, amely annyira jellemző volt a DirCer-esekre. Mármint azokra, akiket Mariann ismert. Azokra, akik bejárták az ismert világegyetem zegzugait - néha fizikai valójukban is, de többnyire a DirCer segítségével - és jellemzően elég gazdagok voltak ahhoz, hogy a gyerekeik számára meg tudják fizetni Mariann szolgáltatásait.

Mariann 139 éves volt és nem akarta a DirCer-t. Valahogy úgy volt vele, mint a mondásban: öreg kutyának nem lehet új trükköt tanítani. Szerencsésnek érezte magát, mert Ő maga is - a fiatalkorában divatos, egygyermekes családmodellel ellentétben - 3 gyerek édesanyja volt, akik mindannyian szép családot alapítottak. Hamar 12 unoka nagyanyja lett, akik 33 dédunoka dédanyjává tették, és a mai napra már 118 ükunoka ükanyja és nagyjából 100 szépunoka szépanyja volt - hogy csak a vér szerinti és már megszületett leszármazottait említsük. Hogy a családról és a gyerekekről helyesen gondolkodott azt az is mutatja, hogy a világűr meghódításával és a Föld túlnépesedésének megszűnésével újra divatossá váltak a 3-4 sőt néha ennél is több gyereket vállaló családok. Mariann és férje ezt a divatot megelőzve vállalta a 3 gyereket, akik követték a példájukat. És ez a jó példa generációról generációra öröklődött, alig voltak a leszármazottai között egygyermekes vagy gyermektelen családok.
Hogy Mariann szinte az elsők között kezdett foglalkozni az SGN DirCer gyerekekkel, az sem véletlen volt. Igaz, hogy pedagógusként, azaz dadusként nagyjából 80 évet töltött el 4 évnél fiatalabb gyerekek nevelésével, de jóval túl volt már a nyugdíj korhatáron, a 110-edik életévén, amikor az első ükunokája DirCer-es lett és megszületett az első gyermekük, Mariann első szépunokája Matteo, akin szülei, Mariann dédunokája és annak felesége gyakorlatilag azonnal meg is csináltatták a DirCer beavatkozást. Alig telt el egy év, amikor dédunokája és neje rájöttek arra, hogy a szépunokának szüksége van egy érintetlen nevelőre és szinte magától értetődő volt, hogy nem idegent, hanem az amúgy a közelben lakó szépmamit kérik fel, hogy foglalkozzon a babával. A szépmaminak pedig ez bele is fért az idejébe, amit egyébként a lassan 200 fős család csodálattal vett tudomásul. A kis Matteo szépen fejlődött és SGN DirCer-es gyerek létére viszonylag könnyen illeszkedett be az érintetlen gyerekek világába is, így aztán amikor szépen sorra jöttek a szépunokák, Mariann állandó, hálás ámde néha kellemesen fárasztó foglalatosságot talált a családon belül a kis porontyok hagyományos, érzékszervi fejlesztésében és a hagyományos, érzékszervi világhoz igazításában. Anyagilag nem nagyon szorult erre, hiszen a 90 munkával eltelt év alatt elég jó nyugdíjalapot rakott össze magának, de mégis szívesen csinálta, hiszen semmi nem okozott nagyobb örömöt számára, mint tartani a kapcsolatot a népes családjával és figyelni, miként cseperednek és okosodnak vérei. Az utóbbi 15-20 évben így 47 szépunokája fordult meg a kezei között, de a többiek szülei a Föld távolabbi vidékeiről és a galaxis távoli bolygóiról is ki-kikérték a véleményét. De Mariannak így is maradt ideje arra, hogy a nem vér szerinti rokoni köréből, sőt néha azok baráti köréből is vállaljon gyerekeket, utóbbiakat többnyire elég borsos áron, amely pénzt jellemzően a számos leszármazottja támogatására fordított. Mégis keresték, hisz egyrészt ismerték a munkásságát, másrészt az általa magasnak gondolt tarifa többnyire meg sem kottyant a legtöbb DirCer-es családnak. Mariann egy ilyen család házába lépett éppen be ebben a pillanatban.