7. Mókus, mókus, mókus!!!

Mariann nem sejtett semmit. De tényleg! Igaz, hogy ez alatt a 140 év alatt történt már vele egy s más, így például volt már 139 születésnapja, de egy kicsit sem számított rá, hogy ekkora meglepetésben lesz része. A köko lekanyarodott a főútról, majd rákanyarodott a kis farmjához vezető mellékútra és még semmi jele nem volt a partinak. Amikor elkanyarodtak a kis tó mellett, amelynek a vizében a gyerekei úszni tanultak és azóta nem egy generáció fiataljai is, még mindig nem látott senkit. A köko megállt a ház előtt, Mariann kiszállt és az ajtó felé indult. A ház előtti kis teret még vagy 100 éve visszaalakították a férjével zúzott kavicsosra, mert akkoriban kezdett egy kicsit elterjedni a villámárvizek miatt a szilárd burkolatokkal szembeni ellenérzés. A kavicson sem látszottak nyomok, csak a köko halványuló nyoma. Mármint azé, amelyikkel reggel ment az Ozark tóhoz, az egyik kedves családhoz, akiknél két gyerekkel is foglalkozott. Szóval Mariann gyanútlanul lépett be az ajtón, ahol aztán óriási "Meglepetéééééééés!!!!" felkiáltással vagy 50 rokona ugrott elé. Ahogy a tömegen átnézett, a szemközti teraszajtón át látta, hogy a hátsó udvaron is vannak még vagy kétszer ennyien.
- Boldog szülinapot Szépmami! - rohant feléje az egyik szépunokája, aki majdnem ledöntötte a lábáról. Őt még vagy 30 gyerek követte, különböző korcsoportokból, mint az orgonasípok. Aztán alig telt el 10 csókokkal teli boldog perc és a felnőttek is szépen sorra következtek. Nem egyszerű feladat majd 200 embert végigpuszilgatni és mindenkinek mondani egy-két szép köszönő szót, de Mariannak még az is sikerült, hogy a nevekre emlékezzen. Legalábbis azokéra, akiket személyesen is ismert, mert a legnagyobb meglepetésére olyan unokái, dédunokái, ükunokái, dédunokái és szépunokái is megjelentek, akikkel eddig még soha nem volt alkalma találkozni. Így megy ez, ha az ember 140 éves lesz és van vagy 200 vér szerinti leszármazottja. Nem beszélve azok férjeiről, feleségeiről, élettársairól, barátnőiről és barátairól, az örökbefogadott gyerekekről, az előző házasságokból származó, vér szerint nem is rokon "gyerekekről". Ezek között a "gyerekek" között volt már 90 éves is, de Mariann nem egynél határozottan fel tudta idézni azt, amikor még pár évesen rohantak feléje egy hasonló szülinapi partin. Mert ezekből is volt már egypár az élete során, így tényleg nem értette, hogyan tudták ennyire a homályban tartani és ennyire meglepni.
De örült neki.

- Remélem nem haragszol! - lépett elé a talán legkedvesebb ükunokája, Aaron. - Tudod, Szépmami, nagyon szeretünk, de ezt nagyon ritkán tudjuk Neked megfelelően elmondani. Úgyhogy most itt vagyunk és még itt is leszünk páran pár napig, ha megengeded...

- De hogyan, kisfiam? Hogyan csináltátok? Reggel még sehol nem volt senki? Az úton nemhogy egy kocsit, de egy kocsinyomot sem láttam. Úgy röpültetek be a farmra? - kérdezte mosolyogva Aaront Mariann.

- Hátulról jöttünk be, a liget felől. A szomszédod is nagyon szeret Téged, így egy szavamra a cinkosunkká vált. Itt is van valahol, amúgy. A vendéglátásunkkal nem lesz gondod, felnyomtunk vagy 30 sátrat a régi legelőn, a liget mögött. Tudod, én ezekhez hozzáférek az ImaCernél. Vannak ezek a kitelepülős partisátraink, hát elhoztam párat. Elég messze vannak, hogy ne zavarjanak Téged, de elég közel, hogy ha kedved van, akkor bepótoljunk mindent, amit az elmúlt évtizedekben elmulasztottunk. Mármint nem Te és én, mert azért mi elég gyakran találkozunk, hanem a többiek, akik közül nem egyet ma látsz személyesen először. Még a Sequoiáról (ejtsd: szekója) is meg a Lichenről (ejtsd: lájken) is vannak páran. Pedig még ezekről a steril gyarmatbolygókról sem könnyű ám csak úgy hazaugrani a Földre...

- Addig és annyian maradtok, ameddig és ahányan akartok! Lemondok minden programomat, ha ez kell és rátok szánom az összes időmet. Volt már egy-két meglepetésparti az életemben, de ennyire még egyiknek sem örültem! - mondta Mariann, miközben erősen magához ölelte Aaront, akit nem véletlenül szeretett ezelőtt is annyira. Ez a fiú hasonlított legjobban megboldogult férjére, pedig 3 generációnyi génkeveredés és 100 év választotta el őket egymástól. Mégis, amikor Aaronra nézett, az egykori Áront látta maga előtt. Azt a szikár székely embert, akivel 120 éve megismerkedett és akit élete végéig szeretni fog még akkor is, ha 20 éve elment már. Sokan mondták neki, hogy 120 évesen még előtte az élet és ismerkedjen, de Ő tudta, hogy soha nem fog olyat találni, aki egy 100 éves kapcsolatban megszokott szerelmet akár kicsit is pótolni tudna. Így aztán húsz éve élt egyedül, de nem magányosan és azt a kicsit, ami még hátra van, ugyanígy szándékozott leélni.

- Menjünk ki az udvarra és harapjunk valamit!- szólt Aaron, ezzel a teraszajtó felé intve. A teraszra kilépve igazi fesztiválhangulat fogadta Mariannt, legalább 10 barbecue-t saccolt első pillantásra, mindenfelé napvitorlák voltak kifeszítve, gyerekek és kutyák rohangáltak, vidám nevetés és beszélgetés zaja hallatszott. Ahogy meglátták, többen a magasba emelték a poharaikat és generációtól függően "Éljen a Nagyi, Dédi, Üknagyi, Szépnagyi!!!" kiáltások röpültek a kora délutáni napsütésben. Mariann soha nem volt még ilyen boldog.

A délután azzal telt, hogy mindenkivel próbált egy kicsit beszélgetni és többször volt olyan érzése, hogy már beszélt valamelyik lánnyal vagy fiúval, de csak a gének viccelődtek vele. Kísérteties volt, ahogyan a családfa egyik másik egymástól távol lévő ágán ugyanolyan gyümölcsök teremtek és ahogyan két gyerek elment volna akár testvérnek is, miközben megszámlálhatatlanul sokadik unokatestvérek voltak csak. Örömmel látta azt is, hogy a "gyerekek" között van mindenféle rassz, sőt egyszer kiszakadt belőle a nevetés, amikor elszaladt mellette egy kislány, majd pár pillanattal később szinte ugyanaz, csak más bőrszínnel.
- Csodálatos az élet! - mondta többször és többeknek és ezzel mindenki egyet is értett.
Hamar elszaladt a délután és bár Mariann soha nem panaszkodott az egészségi állapotára, azért jól esett neki déjfél körül lefeküdni. A nyitott ablakon át a közeli ligetből halk gitárszó és némi éneklés hallatszott, amikor Mariann boldog álomba merült.

****************

Másnap viszonylag korán ébredt, de így sem tudott mindenkit megelőzni. A terasz mögötti udvaron, ami a parti központjának számított, már készült a reggeli. Volt itt minden, profik és amatőrök sürgölődtek a különböző sütő és főző alkalmatosságok mellett. A szervezők nem bízták a véletlenre, így a fő erőket egy szülinapi partikra specializálódott vállalkozás képviselte, őket meg lehetett ismerni az egyenruhájukról. Az egyik ilyen egyenruhás azonnal oda is lépett Mariannhoz és a kezébe nyomott egy lichenes poharat. A pohárban zöldes-barnás folyadék volt, ami első ránézésre nem biztatott sok jóval. Talán látszott Mariann arcán a bizonytalanság, mert a fiatal lány rámosolygott és némi magyarázatot fűzött az italhoz.

- Nyugodtan tessék megkóstolni! Az egyik ük-, vagy déd-, vagy ne-tessék-haragudni-de-nem-tudom-milyen-fokú unokája hozott a Lichenről eredeti zuzmót és ebből készítettük ezt az üdítőitalt. Nincs benne alkohol, viszont sok olyan összetevője van, amelyek valósággal feltöltik a testet. Nem mellesleg megjegyzem, hogy ha itt a földön akarna hozzájutni, a gatyáját is ráfizetné, - már bocsánat a trágárságért... Én magam már vagy egy literrel megkóstoltam, attól pörgök ennyire. - kacsintott rá a lány búcsúzóul és már sürgölődött is tovább.

Mariann a pohárral a kezében átvágott a sütő-főző különítmények között és a liget felé vette az útját. A liget fáit viszonylag gyakran metszette, így a lombkorona kellemes árnyékot adott, de a szellő is át tudta fújni a területet. Még Áronnal ültették azt a ligetet pont azzal a céllal, hogy jókat üldögéljenek az árnyékban öreg napjaikra. A fák nagy része 100 éves körüli volt, jellemzően diófákat telepítettek akkoriban, amikor az első gyerek egyetemre ment. A diófákat Áron szerezte, amikor a dió őshazájának tartott ázsiai területeken volt üzleti úton és ahogyan a fák cseperedtek, csodájukra járt mindenki, mert egyrészt nagyon gyorsan nőttek, másrészt óriási nagy de papírvékony héjú termést hoztak. A dióliget számos családi rendezvénynek adott helyet az elmúlt cirka 120 évben és most is ide húzódtak be azok, akiknek volt szerencséje korábban megtapasztalni, milyen jó dolog is ez a kis erdő. Itt futott össze Mariann az egyik kis sokad-unokájával, aki éppen egy szép fekete kutyussal szaladgált.
- Szia Szépmami! Már értem, miért hívnak téged Szépmaminak. Te nagyon szép vagy! - mondta az inci-finci kislány és megölelte Mariannt. A kis arca éppen Mariann hasa magasságába esett, így ujjait a kisasszony fürtjei közé fúrva maga felé fordította az arcát és legalább 30 puszit cuppantott el.

- Jújj, Szépmami! Miért adtál ennyire sok puszit? - kérdezte a kislány, miközben az arcát törölgette.
- Azért, kis szívem, hogy bepótoljam, amit eddig nem kaptál meg. Mert sajnos eddig még nem nem találkoztunk. És azért is, hogy legyen pár tartalékban, amíg majd újra találkozunk. - mondta mosolyogva a kislánynak. - Hogy hívnak, csillagom? Kik a szüleid?

- Szilvia vagyok, Szépmami. Az anyukám a te ükunokád, neki az apukája a dédunokád és neki az anyukája az unokád, akinek meg az anyukája a kislányod. Legalábbis így emlékszem, meg így mesélte az apu.
- És ki ez a szép kis kutyus? - mutatott kérdőn a fekete ördögfiókára, aki közben többször átrohant közöttük, meg a lábuk között, mint a szélvész.
- Jaj, ő a Catkin, Szépmami. A mi kutyusunk. Képzeld, tudok vele beszélgetgni... - dicsekedett Szilvia.
- Azt meg hogyan csinálod, Szilvike?

- Hát, tudod Szépmami, a Catkinnek is van a fejében DirCer, meg nekem is. A Catkin tud nekem mondgani dolgokat. A Catkin nagyon okos ám, ahhoz képest, hogy kutya! - hencegett a csöppség.
- És miket szokott neked mondgani, kiscsillag?

- Hát például most azt mondgta, hogy nagyon jó illatod van. Olyan hússzagú vagy...
- Jaj! - nevetett Mariann - Az azért lehet, mert most jöttem el a reggeli készítők mellett. Biztosan azt érzi rajtam a Catkin...
- Igen! Azt is mondgta, hogy ami a poharadban van, az viszont büdi...

- Nekem ízlik! - kacagott Mariann a gyermeki őszinteségen, na meg a kutya őszinteségén, miközben arra lett figyelmes, hogy az addig eszement módjára rohangáló kutyus szoborrá merevedik és az egyik fa koronáját figyeli feszülten.

- Mókus, mókus, mókus! - kiáltott fel a kislány és a kutyához szaladt. - Nézd, Szépmami! Egy mókus! Sosem láttam még mókust! Ha a Catkin nem szólg, most sem veszem észre! De aranyos, nézd! Átugrott a másik fára, nézd! - és ezzel ő is és a kutya is a másik fa alá szaladtak.

- Látom, szívem! Van itt a ligetben sok más állatka is, a Catkin biztosan észreveszi és szólg akkor is majd Neked! - mondta a gyereknek, aki viszont ebből valószínűleg semmit sem hallott, mert éppen a kutya hátára próbált felállni, hogy elérje a diófa legalsó ágát. Mariann kicsit aggódva nézte, amint a szeleburdi kutya ide-oda tántorog a kislány lábai alatt, de Szilvia már el is kapta az alsó ágat és már be is akasztotta a lábát a kezei mellé, hogy a térdhajlatával az ágon lógva, fejjel lefelé integessen neki. Ezután a lábfejét a fa törzsébe akasztotta és addig feszítette a kis combját, amíg egyszer csak már a fa ágán ült és onnan lógatta a lábait, úgy vigyorgott le a szépmamira.
- Ne izgulj, Szépmami. A Sequoián sokkal magasabb fák vannak, azokra is szoktam mászni, azokról sem estem le...
- Igen, szívecském, de a Sequoián kisebb a gravitáció is, és nem huppansz akkorát, ha leesel. Úgyhogy csak óvatosan, nehogy bajod legyen!

- Vigyázok! - integetett a gyerek és eltűnt a fa lombja között.
Mariann körülnézett. Éppen jókor, hogy az egyik sátor ajtajában üldögélő Aaront meglássa és integetni tudjon neki. Aaron mellett egy gyönyörű fiatal nő ült, akit az oda érkező Mariannak be is mutatott.
- Ő itt Jen, Szépmami. - mutatott a barna szépségre, aki szinte felpattant a székből, hogy kezet nyújtson Mariannak.

- Ezt mi nem így szoktuk csinálni! - mondta tettetett szemrehányással Mariann és a lány kezét megragadva magához húzta, majd melegen és erősen megölelte. - A mi családunkban nem spórolunk az öleléssel. Elvégre van mit bepótolni. Téged még nem láttalak, de örülök, ha Aaronnak bármilyen köze is van hozzád... - kacsintott a kissé elpiruló lányra.

- Csak barátok vagyunk, Szépmami! - hadarta gyorsan Aaron, ami a kijelentést magában gyanússá tette. - Kollégák voltunk, aztán mostanság kicsit összebarátkoztunk. Jen barátja éppen a Sequoián van, így meghívtam ide, ne üldögéljen otthon. - tette hozzá Aaron.

- Jól van, no! Nem akartam én tolakodni. - mosolygott rájuk Mariann. - És milyen munkákon dolgoztok együtt? Mit csinálsz te, Jen? Azt tudom, hogy Aaron valami technikai guru az ImaCernél. Te is arrafelé vagy?

- Úgy is mondhatjuk! De miért nem tetszik leülni egy kicsit? - mutatott Jen a sátor bejáratánál, már az árnyékban álló egyik székre. - Csak kényelmesebb idebenn, az árnyékban... - tette hozzá.

Mariann leült.

- Szóval, - folytatta Jen - én a tartalomszolgáltatásnál vagyok, élményművész. A DirCereseknek csinálok mindenféle élményeket, amiket aztán az ImaCer értékesít.

- Értem. Nekem nincs DirCerem és nem is nagyon lesz, de el tudom képzelni, mi lehet ez. Olyan ez, mint egy filmrendező, nem?

- Hát, igazából én vagyok a rendező, az operatőr, a hangmérnök és a színész is egyben. Meg minden. Az anyagot készen adom ki, nem nagyon kell hozzányúlni. - magyarázta a lány.

- És mi köze van ehhez az én Aaron sokad-unokámnak? - mosolygott a két fiatalra Mariann.
Aaron és Jen összenéztek, majd Aaron a Szépmamihoz húzódva halkan beszélni kezdett.

- Tudod, Szépmami, igazából ezért hoztam magammal Jent ma ide. Mert szerettünk volna beszélni Veled. Szeretnénk kérni a segítségedet egy nagyon fontos ügyben.

- Ne ijesztgessetek, gyerekek! - mondta komolyan Mariann. - Sosem láttalak még ilyen komolynak, kisfiam! Ugye nincs baj? - kérdezte aggódó hangon.

- De, Szépmami! Nagy baj van. De nem akarlak Téged is bajba sodorni, így csak akkor mesélem el, ha szeretnéd tudni... - mondta komolyan Aaron.

- Biztos lehetsz benne kisfiam! A felét valószínűleg el is felejtem hamarosan... - próbálta enyhíteni a hangulatot Mariann.

Aaron és Jen is próbáltak egy kicsit mosolyogni, de az inkább volt kényszeredett, mint őszinte. Aaron azért vett egy nagy levegőt és belekezdett.

- Szóval, Szépmami, mint azt tudod, én az ImaCernél dolgozom. Sokakkal ellentétben én azért kapok nagy fizetést, mert érintetlen vagyok és a szerződésem idejéig annak is kell maradjak. Azt talán már nem tudod, hogy én nagyon sokat dolgoztam a DirCeresek beavatkozásainál, mielőtt a kutatás-fejlesztésre kerültem. Na, még ott ismerkedtem meg Jennel, én csináltam a beavatkozást, amikor jelentkezett az ImaCerhez művésznek. Aztán én csináltam a másodikat is... - tartott kis hatásszünetet Aaron.

- Azt hogy érted, kisfiam, hogy a másodikat is? Nem úgy van, hogy egyszer megkapja valaki a DirCert és onnantól nincs visszaút? - csodálkozott Mariann.

- Hát éppen ez az, Szépmami! Képzeld el, hogy egyszer csak megjelenik valaki beavatkozásra, akivel már egyszer találkoztál... Először azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem, de - és itt Jenre nézett - ezt a gyönyörű nőt nem lehet elfelejteni. Aztán telnek a hónapok, és megint jön, mintha mi sem történt volna. A negyedik alkalommal már elkezdtem gyanakodni, hogy valami disznóság lehet a háttérben. Igaz, hogy mi nem férünk hozzá az ügyfelek adataihoz, aztán meg nehéz is emlékezni, mert nagyon sok beavatkozást csinálunk, de a szemeimnek azért még hiszek. Ezért amikor ötödszörre is megjelent a csaj és még mindig nem ismert meg, beszéltem vele.

- Így volt. - erősítette meg Jen. - Ahogy Aaron elmondja, eddig legalább hétszer voltam "első" beavatkozáson. Aaronnál hatszor és ki tudja, hogy másnál hányszor...

- De ez hogy lehet, gyerekek? - kérdezte döbbenten Mariann.

- Úgy, Szépmami, hogy mint kiderült, a DirCeresek fejéből az ImaCer minden tétovázás nélkül töröl emlékeket. Aztán az is előfordul, hogy komplett éveket visszatörölnek, mint például Jen esetében. Nála a beültetés előttig visszatöröltek mindent, mégpedig nem is egyszer, hanem legalább ötször.

- De ezt hogyan tehetik? Hogyan merészelik? Gyerekek, a családunk felének van már DirCere. Akkor lehet, hogy az Ő fejeikbe is beleturkálnak? - kérdezte félelemmel teli hangon Mariann.

- Sajnos igen, Szépmami! Sőt, feltételezzük, hogy ez a fő céljuk. Nem azért hozták létre az ImaCert, hogy kereskedjenek ezzel a szolgáltatással, hanem azért, hogy az emberiséget a kényükre-kedvükre irányíthassák. Hogy meghamisíthassák a gondolatainkat és ezzel a múltunkat és azt, akik vagyunk... - csuklott el Aaron hangja. - Jen barátja, Mika, nem a Sequoián van, hanem egyszerűen nem emlékszik Jenre. És ez sem először történik meg. Szerencsére találtunk egy-két rést ezen a mocskos összeesküvésen és ezért szeretnénk a segítségedet kérni! - tette hozzá csendesen.

- Mit tudok én, egy 140 éves vénasszony nektek segíteni, gyerekek? A felét nem értem annak, amit mondatok. DirCerem sincs. - tamáskodott Mariann.

- Pont ez a lényeg, Szépmami! Ha hívhatom így én is... - vette át a szót Jen. - Mivel van vagy 200 leszármazottja, akiknek hiányozna, Önt valószínűleg nem merik bántani. Aztán Önre nem is fognak gyanakodni. És tudomásunk szerint az egyik nagykutya gyerekeinek maga csinálja az érzékszervi fejlesztését az Ozark tónál. Tegnap is náluk volt "tanítani".

- Ebben igazatok lehet. De mit kell csináljak? Mert ugye azt sejtitek, hogy mindenben számíthattok rám! - mondta eltökélt hangon Mariann. Szavaiból olyan erő sugárzott, amitől a két szintén elszánt fiatal is erősen megdöbbent.

- Ez a beszéd, Szépmami! - mosolygott Aaron. - Tudtam, hogy nekem hinni fogsz és segíteni fogsz. Azért is állítottam ide fel ezt a sátrat. Nem látszik rajta, mert külön figyeltem rá, de ez a sátor nem hagyományos sátor. Ez egy árnyék. Nem tudnak minket sem lehallgatni, sem lehallgatgni. - ezzel Jen felé biccentett. - Arra ugyanis nagyon kell figyelned, hogy DirCeres előtt mit beszélsz és úgy általában teszel, mert ezek a mocskok valós időben is képesek kiszedegetni érzékeléseket a fejekből és Jen is egy potenciális lehallgató állomás, amíg nincs az árnyékban. Szerencsére erre a szerelmi szálra mi egy kicsit rájátszottunk és egyelőre még nem jöttek rá, hogy Jen nekem olyan, mint a testvérem. Ők azt látják egyelőre, hogy kedveljük egymást és nem jöttek rá, hogy ez nem az, aminek Te is gondoltad elsőre. Jen Mikát szereti és ha rajtam múlik, együtt is lesznek hamarosan. De ehhez meg kell buktassuk a szarháziakat. - vett levegőt az egyre gyorsabban beszélő Aaron.

- Pedig erősen reménykedtem benne, kisfiam, hogy ez a gyönyörűség - biccentett Jen felé - végre az a nő, akit én már régóta melléd szánok. Nem jó egyedül lenni, Aaron.

- Tudod, Szépmami, hogy az a nő, aki nekem való még nem született meg, de van neki még vagy 100 éve, hogy megszülessen. Addig meg kifejezetten kapóra jön, hogy nem csak Te, hanem az ImaCer, vagy akik emögött az aljasság mögött állnak is azt hiszik, hogy mi együtt vagyunk. Így könnyebben mozgunk és szervezkedünk. - kacsintott Aaron Mariannra.

- És az hogy van, gyerekek, hogy nem buktatok még le. Ha jól sejtem, a Te fejedben, kislányom, heti rendszerességgel turkálnak... - nézett Jenre.

- Ez részben szerencse, részben adottság. - magyarázta Jen. - Szerencse, hogy Aaron észrevette az aljasságot és rá tudott döbbenteni engem. Adottság pedig, hogy egy kicsit többet tudok az agyammal, mint amit az átlagos művészek. Aztán nem tudom, hogy ez eleve így volt, vagy csak a sok ki-be kapcsolgatás miatt alakult ki, de van az agyamnak egy olyan része, ahová a fontos dolgokat be tudom zárni és a kulcsot csak én és az a sokad-unokája ismeri, amelyik itt tátja a száját éppen mellettünk. - vigyorgott Aaronra.

- Na látod, Szépmami, ezért vagyunk mi csak barátok. Ezeket a szemtelen fruskákat én nem sokáig bírnám elviselni, az biztos! - vágott vissza Aaron viccesen. - De a lényeg, hogy én hozzáférek kütyükhöz, amikkel  - mint ezzel a sátorral, például - eddig elég jól tudtam védeni a mi kis partizánkodásunkat. Aztán akadt pár rejtélyes segítőnk is, akik szintén az emberiség mellett, annak felszabadításáért harcolnak. Mert ugye azt is megérted, Szépmami, hogy ebben a formában az emberiség rabszolgává fog válni, illetve részben már az is. Ráadásul olyan rabszolgaság ez, amire eddig még nem volt példa. Mert a legsötétebb időkben is az elme legalább szabad volt, most pedig pont az elménket vetik börtönbe. Illetve mi magunk vetjük önként, amikor beleegyezünk a beavatkozásba. Feltételezzük azt is, hogy nem egy embernek van úgy DirCerje, hogy nem is tud róla és ezért fogalma sincs róla, hogy a fejében turkálnak. És ez a legijesztőbb a dologban, ha belegondolunk...

- Még mindig nem tudom, hogyan tudna öreg szépanyád segíteni nektek ebben a harcban, kisfiam! - ismételte meg korábbi kérdését Mariann.

- Nekünk most azért kellesz, Szépmami, mert találtunk egy biztonsági rést az ImaCer rendszerében, amin keresztül Te be tudsz minket juttatni. És ha benn vagyunk, akkor az esélyeink a győzelemre hatványozottan növekednek. A dolgod annyi lenne csak, hogy az ozarki látogatásaid során bevinnél egy tenyérnyi kütyüt magaddal. A többit mi intézzük. Úgy csináljuk, hogy ha lebuksz, akkor le tudd tagadni, hogy egyáltalán tudtál a kütyüről. -magyarázta Aaron.

- Ez nem nagy kérés, gyerekek! Ezt bárkinek megtenném. - mondta Mariann.

- Sajnos ezzel nincs vége, Szépmami! - vette át a szót ismét Jen. - Nagyon sajnálom, hogy nekem kell elmondjam Neked, de muszáj. Nem szépítek rajta, talán fel tudod dolgozni, ha egyszerűen és kendőzetlenül megmondom.

- De mit, kislányom? - kérdezte aggódva Mariann.

- Arról van szó, Mariann, hogy a tudtodon kívül a Te fejedbe is benyúltak és figyelik a gondolataidat, amióta az Ozarknál lévő melót elvállaltad. Túl nagy kutya az, akinek dolgozol ott és nem kockáztatnak. Valószínűleg ha olyasmit látsz, vagy a gyerekek olyasmit mondanak el Neked, amit nem kellett volna, azt visszatörlik. Erre Aaron jött rá, amikor itt járt nálad egyszer és valamire nem emlékeztél, amire kellett volna. Persze ennyiből még nem volt biztos, de utána figyelt Tégedet és utólagos engedelmeddel pár tesztet is csinált. Egyértelműen tudjuk, hogy van a fejedben egy passzív DirCer, ami csak kifelé ad, azaz lehallgat Téged... - tartott szünetet Jen, hogy legyen Mariannak ideje megemészteni a közölteket.

Mariann néhány hosszú percig csak nézett maga elé. Azon gondolkodott, hogy egy nappal ezelőtt még mennyire más volt az élete és hogy mostantól semmi nem lesz úgy, ahogyan azelőtt. És mindez úgy, hogy Ő határozottan nem akarta ezt az egészet. Ő élete végéig érintetlen akart maradni és így 140 évesen az emlékeit tartotta a legértékesebb dolognak. Amiből ki tudja, mennyit vettek el tőle és mennyit szándékoztak még. A szemei lassan megteltek könnyekkel, elcsukló, de haraggal teli hangon szólalt meg végül.

- A kurva anyjukat! Már bocsánat... - szégyellte el magát.

- Nincs semmi baj, Szépmami! Mi is így voltunk ezzel és nekem a szívem majdnem megszakadt, amikor rájöttem, hogy Téged is bánthatnak. Azt azért elmondom, hogy ez nagyon nagy erőt ad nekem és többek közt Miattad fogom elkapni a töküket, ha segítesz... - próbálta egy öleléssel megnyugtatni Aaron.

- Ezek után meg főleg, kisfiam! Mondjátok, hogy mit kell csináljak.

- Nos, Szépmami, az a helyzet, hogy nem kell semmit sem csináljál. Mivel sajnos "be vagy drótozva", ezt a beszélgetést nekünk kell törölnünk a fejedből. Ezt Jen meg tudja csinálni. Nem fogsz egy szavára sem emlékezni. Ha elmondod, mire szeretnél helyette emlékezni, azt is meg tudjuk oldani. Jen ebben nagyon profi. Sajnos rákényszerült, hogy a hamis emlékeket valósként tálalja. Szóval mi csak azért beszéltünk most Veled, mert túlságosan szeretünk ahhoz, hogy a tudtod nélkül belevigyünk egy ilyen helyzetbe. Ha beleegyezel, akkor tudjuk, hogy azt magadtól tetted és nem mi kényszerítettünk rá. Ez a különbség köztünk és a rohadékok között. Nélküled, rólad mi nem döntünk. - puszilta meg Aaron a ráncos arcot.

- Azt szeretném, ha az utolsó emlékem az lenne, amint Szilvia a mókus után mászik a fára. Talán láttátok azt a tüneményt ott a dióligetben a Catkin nevű kutyájával. Szerintem ez egy szuper emlék lesz.

- Nagyon szeretünk, Szépmami. Elmentjük ezt a beszélgetést most, mielőtt törölnénk és ha már biztonságos lesz, visszakapod.

-Én is szeretlek benneteket, gyerekek. Azt szeretném még mondani, hogy ezentúl semmire ne kérjétek az engedélyemet! Ha bármiben tudok segíteni, a tudtomon kívül is használjatok nyugodtan! Ezt komolyan mondom, ezt is lementheted... - hangsúlyozta eltökélt hangon Mariann.

- Nagyon fogunk rád vigyázni, Szépmami! - mondta szinte egyszerre mindkét fiatal.

- Magatokra vigyázzatok, gyerekek! Magatokra vigyázzatok...

************************

Mariann a ház mögötti dióligetben sétált, itt futott össze az egyik kis sokad-unokájával, aki éppen egy szép fekete kutyussal szaladgált.
- Szia Szépmami! Tudom már, miért hívnak téged Szépmaminak. Te nagyon szép vagy! - mondta a csöppség és megölelte Mariannt. Mariann az ujjait a kislány fürtjei közé fúrva maga felé fordította az arcát és legalább 30 puszit cuppantott el.

- Miért adtál ennyire sok puszit? - kérdezte a kislány, miközben az arcát dörgölte.
- Azért, kis csillagom, hogy pótoljam, amit nem kaptál meg. Mert eddig nem találkoztunk, van mit bepótolni. És azért is, hogy legyen pár tartalék addig is, amíg majd újra találkozunk. - mondta a kislányra mosolyogva. - Hogy is hívnak, szívecském? Kik a szüleid?

- Szilvia vagyok, Szépmami. Az anyukám a te ükunokád, neki az apukája a dédunokád és neki az anyukája az unokád, akinek meg az anyukája a kislányod. Legalábbis így emlékszem, meg így mesélte az anyu.
- És ki ez a gyönyörű kis kutyus? - mutatott kérdőn a fekete rosszaságra, aki közben többször átrohant közöttük, meg a lábuk között, mint a tornádó.
- Ő a Catkin, Szépmami. Az én kutyám. Képzeld, tudok vele beszélgetgni... - kérkedett Szilvia.
- Azt meg hogyan csinálod, Szilvikém?

- Hát, tudod Szépmami, a Catkinnek is van a fejében egy gép, meg nekem is. A Catkin tud nekem mondgani dolgokat. A Catkin nagyon okos ám! - büszkélkedett a csöppség.
- És miket szokott neked mondgani, szívem?

- Hát például most azt mondgta, hogy nagyon jó illatod van. Olyan szendvicsszagú vagy...
- Jaj! - nevetett Mariann - Az azért lehet, mert most jöttem el a reggelit készítők mellett. Biztosan azt érzi rajtam a Catkin...
- Igen! Azt is mondgta, hogy ami a poharadban van, az viszont undorító...

- Nekem ízlik! - kacagott Mariann a szókimondó stíluson, nameg a kutya találó gondolatain, miközben arra lett figyelmes, hogy az addig őrülten rohangáló kutyus lemerevedik és az egyik fa koronáját figyeli mozdulatlanul.

- Mókus, mókus, mókus! - kiáltott fel a kislány és a kutyához szaladt.
Mariann pedig leült a fák alá és a lichent kortyolgatva fürdőzött egy kicsit a reggeli napfényben és az őt körülvevő szeretetben.