Mika mostanság elég ritkán hagyta el a lakását. Nem is nagyon kellett, hiszen többnyire otthonról dolgozott és a szórakozását is otthonról oldotta meg. Ma mégis úgy döntött, hogy tesz egy sétát. Így aztán felöltözött és nekiindult a városnak. Arra gondolt, sétál egyet a Mississippi partján, ahol egyébként lakott. Csak ma a másik oldalon. A Martin Luther King híd felé vette hát az útját, amelyet hosszú évekkel ezelőtt gyalogos híddá alakítottak át. Azt tervezte, hogy átsétál rajta, majd a túlsó parton elbattyog a Gateway Arch-hoz, az Ívkapuhoz. Ott mindig történik valami esténként, de legalábbis lesznek emberek. Bár az óriás boltív az 1900-as évek közepén épült, a rozsdamentes acél elég jól bírta az évek viszontagságait és a körülötte kialakult szórakoztató park manapság a St Louisban lakók egyik kedvenc lazulós helye lett. Imádta a régi belvárost és az ott meghagyott épületeket és régebben maga is nagy sétákat tett a Gesztenye soron.
- Még az is lehet, hogy ma is ott kötök ki. - gondolta egy pillanatra.
Ahogy lassan gyalogolt át a hídon, azon töprengett, hogy honnan jött hirtelen ez a nagy kedve a kimozduláshoz, meg az emberi társasághoz. És úgy egyáltalán: miért éppen gyalog? Senki nem gyalogol manapság. Önszántából biztosan nem.
- Na, mindegy! - legyintett rá gondolatban.
Amikor átért a folyó nyugati partjára, lelépkedett a régi magasvasút műemlékké nyilvánított pályája mellett a viszonylag új lépcsőn és megcélozta az Ívkapu parkot. Éppen az Eads híd boltívei alatt ment át, amikor jobbról a magasvasút pályája alól kiabálást hallott.
- Valaki segítsen! - sikította egy kétségbeesett női hang.
Bár már erősen esteledett és az ösztöne azt súgta neki, hogy ilyenkor nem érdemes az ilyen kiabálásoknak bedőlni, mégis megindult a hang irányába.
- Itt vagyok, Uram! Segítsen kérem! - kiáltott rá az előbbi női hang.
És akkor meglátta a lányt. És beugrott, miért indult neki a sétának és miért a műemlék irányába. Beugrott az álma, amiben ez a lány szerepelt. Igaz, csak egy álomfoszlány, de akkor is, határozottan emlékezett, hogy abban ez a lány és a nagy kapualj is benne voltak. És az, hogy neki oda kell mennie. Pár másodpercig állt lemerevedve és csak bámult a lányra. A lányra az álomból.
- Ne állj ott olyan szerencsétlenül, Mika! Sietnünk kell! - szólt a lány és a magasvasút felé intett. De Mika nem mozdult.
- Gyere már baszki, mert bemérnek! - üvöltött rá a lány és fürge léptekkel mellette termett. Megragadta a kezét és a magasvasút alagútja felé taszította, miközben egy lepel szerű valamit rángatott elő a zsebéből, majd Mika fejére borította. Ugyanazzal a lendülettel, csak a másik kezével egy buzogányhoz hasonlító tárgyat húzott elő a zsebéből, szárával a fűbe szúrta és a karjára csatolt műszeren birizgált valamit. A néhány méterre leszúrt buzogány csippant egyet, aztán csend lett. Olyan csend, amit nem a fülével hall az ember. A DirCer kapcsolt ki, vagy történt vele valami, mert Mika hirtelen úgy érezte magát, mint a beavatkozás előtt. A fülével hallott mindent, de az az állandó zúgás, amit a DirCer óta folyamatosan "halgott", most megszűnt. A szemével a sötét alagút felé nézett és bár nem sokat látott, tudta, hogy ezt a szemével látja. Semmi DirCer beszűrődés nem volt benne.
- Gyere, ne állj meg! - ripakodott rá a lány. - Ez csak pár percig lesz jó, be kell érjünk az árnyékba minél előbb! Tovább taszigálta az értetlenül tévelygő Mikát és amikor az végre magához tért kicsit, mindketten felkapaszkodtak a tartógerendák mellé hegesztett lépcsőn, ahonnan néhány lépéssel az alagútban voltak. Az alagútban alig tettek meg pár métert, amikor kivágódott egy vas ajtó. Az ajtó mögül halvány zöld fény derengett és egy férfi erős keze ragadta meg, majd rántotta be az alig pár négyzetméteres helyiségbe.
- Jók vagyunk? - kérdezte a lány az idegen férfit.
- Jók vagyunk, Jen! - azzal bevágta mögöttük az ajtót és elé gördített egy függönyszerű leplet.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Jen.
- Amíg a buzogányt nem fedezik fel és nem nyúl hozzá senki, ráérünk. A srácok figyelnek rá. - felelt a férfi és lerántotta Mika fejéről a leplet. - Ez itt bent nem kell. Árnyékban vagyunk. Na nem a vasbeton miatt, hanem a kis átalakítás miatt, amit a helyiséggel csináltunk. - ezt már Mikának mondta és egyben a falakra mutatott, amelyeket ugyanaz a biomechanikus anyag borított, amit épp az előbb Mika fejéről rángattak le.
- Akkor jó! - mondta Jen és Mikához fordult. - Emlékszel rám, Mika?
- Igen. - vágta rá Mika. - Illetve nem. - tette hozzá aztán zavarodottan. - Igazából fogalmam sincs róla, hogy ki vagy, de álmodtam rólad.
- Helyes! - mondta Jen. - Akkor még mindig működik a cucc. Mire emlékszel? - kérdezte és a sarokban tántorgó-dülöngélő fotelre mutatott.
Mika leroskadt.
- Mondom. Csak álmok. Emlékszem rád, az arcodra, de a nevedre nem. Arra is csak halványan, hogy mintha a nagy kapunál találkoztunk volna. Vagy, hogy ott KELL találkoznunk... szóval nem tudom...
- Sajnálom, Mika! Utálom, hogy vissza kell töröljek mindig mindent, de még így is nagyon sokat kockáztatok. Sőt, azzal, hogy ezeket a halvány emlékeket, vagy ha úgy tetszik, álmokat meghagyom a fejedben, mindannyian elég sokat kockáztatunk. Bármikor rájöhetnek. Csak azért csinálom, mert muszáj. Remélem megérted.
- Persze! De elmondanád nekem, hogy mi is ez?
- Inkább mutatom, jó? - kérdezte Jen és a férfi homlokához ért. - Ez most furcsa lesz, de nem fog fájni. - kacsintott a férfira.
És Mika újra a DirCer-ben találta magát. Legalábbis minden olyan volt, mint a DirCer-es tartalmakban. Tökéletes, valósághű élmény, amiről csak az agya tudta, hogy valójában előre megszerkesztett történetet játszik vissza.
Az Ívkapu déli lábánál álltak, esteledett. Jen nagyon csinos volt, kisestélyi ruhában, mély dekoltázzsal. Mika frakkban. A közelben valamilyen parti zajlott és Mika valahonnan tudta, hogy az ImaCer partiján vannak.
- Szóval akkor maga Jen Baareen. Örülök, hogy személyesen is találkozunk végre! Nagyon szeretem a munkáit! - szólt a nőhöz.
- Köszönöm, Mika! Öntől ez külön megtisztelő. Elvégre nem minden nap találkozik a magamfajta művész ilyen ImaCer-es nagykutyákkal, mint maga...
- Nem vagyok én nagy kutya, hölgyem! Azon szerencsés, vagy inkább szerencsétlen flótások közé tartozom, akiket az ImaCer az előtérbe tol. Én kérem egy egyszerű értékesítő vagyok, alkalmazott. Persze kívülről úgy látszik, mintha hatalmam lenne, de valójában ez meg sem közelíti azt a hatalmat, amivel a cég rendelkezik. Azért remélem nem fél! Nem harapok, maximum ugatok! - vigyorgott Mika.
- Félnem kellene? - kérdezte kicsit szemtelenül a nő és egész testével feléje fordult.
- Én már tényleg nem tudom, mit váltok ki az emberekből. - válaszolta Mika és pezsgőt nyújtott a nő felé. - Fogyaszt alkoholt?
- Különleges alkalmakkor igen.- felelte kacéran a nő.
Éles váltás, Mika lakásában vannak. Meztelenek. Majdnem teljesen. A nő felül, ő alul. Szeretkeznek.
Váltás.
A nő szalad a vörös homokban, Mika utána. A homok nem földi homok, az égen két nap van és három hold. Az ég valószínűtlenül kék. Nevetnek.
Váltás.
A nő sír. Mika vigasztalja. Beszélgetnek.
- Nem emlékszel? - kérdi Mika. - Nem emlékszel a tengerpartra a Sequoia-n?
- Mondom, hogy nem! Hogy tehetik? Hogy vehették ezt el tőlem? Mit vettek még el? - zokogja a nő.
Váltás.
Mika áll az utcasarkon, nem messze a lakásától. Jen jön vele szemben. Ránéz. Mika vissza. Nem ismeri fel.
- Nem ismersz meg, Mika? - kérdezi a lány.
- Ne haragudjon, de nem. - feleli a férfi.
- Hát már veled is csinálják? - kérdi a nő.
Váltás.
Ülnek ugyanabban a helyiségben, ahol most is. Mika, Jen és Aaron. Jen magyaráz.
- Visszatörölnek mindent, Mika! Nem csak nálunk, a művészeknél, hanem ezek szerint Nálad is. És ki tudja, kiknél még. Valószínűleg mindenkinél. Gátlástalanul, pofátlanul. Nem tetszett nekik a kapcsoltunk, hát törölték. Belőled engem, Téged pedig belőlem. A mocskok! Soha nem jöttem volna rá, ha nincs ez a hiba a rendszerben. Ha nincsenek az álmok. Ha az agyam nem működne másként, mint az átlagemberé. Ha nem tudnék érzelmeket rejteni az érzések közé. És ezt is visszatörölnék, ha nem törölném én magam vissza...
Váltás.
Megint az odú. Most csak ketten vannak, egy kanapén fekszenek egymás karjaiban. Mika kérdez.
- És ez így zajlik mindig? Mindig eljátszod velem ezt? Mindig meg kell mutasd nekem, mintha akkor látnám először? És egyébként hogy csinálod? Meddig tart ez?
- Nyugodj meg szerelmem! Azon dolgozunk, hogy egyszer vége legyen. De ehhez Te is kellesz. Te olyan információkhoz férsz hozzá, amikkel odavághatunk nekik. Te talán meg tudod buktatni őket. De vigyáznunk kell, mert rajtad, rajtam és néhány érintetlenen kívül sajnos senkiben nem lehet megbízni és senki nem is tud semmit. És ha a jelenlegi formában elmondanánk amit tudunk, nem hinnének nekünk. Sőt, valószínűleg visszatörölnének mindent. De még az is lehet, hogy mindenkit ki is nyírnának. Úgyhogy, ameddig nincsenek sziklaszilárd bizonyítékaink, törölni kell magunk után is. Sajnálom, szerelmem!
Váltás.
Újra jelenidő. A valóság. Az odú.
- Tudom, hogy ez elég kemény, de kibírod. Eddig is kibírtad. - mondta Jen szeretettel a hangjában. - Most már tudod, honnan vagyok ismerős?
- Tudom, szerelmem! - mondta elcsukló hangon, könnyekkel a szemében Mika. Elmondhatta volna, mennyire nem is tudta, mennyire hiányzott neki a lány, de nem kellettek szavak. - És megfizetünk nekik! - váltott át a hangja haragosra. - Hogyan csináljuk?
- Nos, úgy mint eddig. Bele kell kicsit bújjak a fejedbe. Hátha találok valamit. Valami ott felejtett foszlányt. Mivel elég ügyesen dolgoznak, erre egészen kevés esély van. Én persze meglátok minden gyanús jelet, de akkor is minimális a siker reménye. De arra is kevés volt az esély, hogy idáig eljussunk. Ki tudja, hányan jutottak el valameddig és hányukat törölték emlékileg, vagy egész fizikai valójukban. Ki tudja, minket hányszor töröltek vissza, vagy hogy mit terveztek velünk? Jó jel, hogy mégis itt vagyunk, hogy emlékezünk. Ezért kell sikerülnie!
- Csináld! - mondta eltökélt hangon Mika. - De ugye azt megígéred, hogy amikor vége lesz ennek az egésznek, visszakapunk mindent! Az ÖSSZES emléket, amit elvettek tőlünk.
- Ezt nem tudom megígérni, Mika! De nem tartom lehetetlennek. Éveken át törölgették az emlékeinket a tudtunkon kívül és semmi esély nem volt rá, hogy valaha lebukjanak, most meg mégis itt vagyunk. Mégis emlékszem rád. Remélem, hogy ez így lesz a sok közös emlékünkkel is. Azokkal is, amikre most nem emlékszünk. Ahogyan lementik és tárolják az általam készített élményeket, ugyanúgy meglehetnek nekik a mi emlékeink is. Hátha óvatosságból eltették azokat is. - kacsintott Jen.
- És mi van akkor, ha rájuk bizonyítjuk, de nem történik semmi? Mi van akkor, ha belenyúlkálnak azoknak a fejébe is, akik a felelősségre vonásukról döntenek? Mi van, ha senki nem mer mellénk állni?
- Kitaláljuk a megoldást szerelmem! Lehet egy kicsi szerencsénk is és kaphatunk olyan helyről és olyan emberektől is segítséget, ahonnan nem várnánk. Tőlük van a buzogány, nameg Aaron egypár kütyüje. A saját érdekedben többet nem mesélek erről. Ha meg mégsem jön segítség, akkor majd kinyírjuk mi őket. De előbb rá kell jönnünk, hogy kik ezek! És ehhez kellesz Te, aki egyre magasabbra törsz a ranglétrán. Hátha közel engednek valamelyik igazi alapítóhoz. Hátha ez már meg is történt, csak visszatörölték... - ekkor Jen Aaronhoz fordult.
- Aaron! Hozd a cuccot. A turkálás után megtoljuk a srác agyát egy kicsit, hogy jobban "halgjon" és jobban "lágson". Hátha elkap valami olyasmit is, amiről azt hiszik, hogy már kívül esik a határain. - Jen Mikához fordult. - A srácok a tartalomkészítésnél azt hitték rólam, hogy egy egyszerű művészke vagyok és nem értek a technológiához. Úgyhogy elég sokat fecsegtek nekem. Valahogy ezt hozom ki az emberekből. Talán azt gondolták, hogy úgysem értem meg. Hencegtek. Magukból indultak ki, mert ők maguk csak egyes részeit ismerik a technológiának. Ezek az infók önmagukban semmit nem érnek. Én persze, akinek mindegyik hencegett egy kicsit, összeraktam pár olyan részletet is, amiket ők sosem fognak egyben látni. Így jöttem rá arra például, hogyan tudok fények, szagok, hangok mögé érzelmeket, rejtett tartalmat csempészni. Olyan ez, mint valami húsvéti tojás a régi számítógépes játékokban. Az adatmennyiség akkora, hogy nagyon nem tűnik fel nekik néhány másodpercnyi mellékes tartalom. Pont elég arra, hogy a visszatörölt dolgaimra emlékezzem. Hogy üzenetet hagyjak magamnak. És elég volt ahhoz is, hogy ma például óhatatlan vágyat érezz egy kis sétára a folyó partján, és ahelyett, hogy a Tél utcában tespedsz a jó kis luxuslakásodban - amit megjegyzem én magam is nagyon szerettem - és minőségi tartalmakkal szennyezed az agyadat, inkább legyere ide az Ívhez és pont ezen az útvonalon gyere, ahol el tudunk téríteni. Ahol van egy pár négyzetméteres terület, amire semmivel nem látnak rá. Van egy fogadásom: akkor jutott eszedbe a séta, amikor narancsot ettél, ugye?
- Boszorkány vagy, szerelmem. Pár évszázaddal ezelőtt még megégettek volna. - mosolygott a lányra Mika.
- Ha nem vigyázunk, megégetnek most is. Maximum nem máglyán és nem mindenki szeme láttára.
- Jut eszembe! - vetette köze Mika. - Nem fog feltűnni nekik, hogy eltűntem... lássuk csak... már egy fél dórája? És amikor egyszer csak visszatérek?
- Nyugodj meg! A buzogány teszi a dolgát. Te a számukra éppen az Eads híd alatt üldögélsz és azon gondolkodol, hogy ezekről az évszázados kövekről miért nem vakarta még le senki a kormot, miközben nemhogy gőzhajók nem járnak már a Mississippin, de semmi olyasmi vagy kétszáz éve, ami összefüstölhetné megint. Nyalod a fagyit és nézed a város színeit, amint megcsillannak a vízen. Aztán majd felmész az Ívhez és szunyókálsz egy féldórát a kellemes esti szélben. Gondosan összeválogatott tartalom, én magam készítettem. Analóg műremek, minden kellékével. Rajtam kívül senki nem mondaná meg, hogy ezek nem a saját élményeid. És ezért vagyok én a legjobb... - vigyorgott a lány Mika képébe. - Mielőtt kimész innen, ezeket kicsit kisatírozva be is teszem a fejedbe. De most nézzük, mit tudunk kibányászni belőled az elmúlt találkozásunk óta...
Vágás.
Mika az Ívtől nem mesze feküdt és azon gondolkodott, hogy elszundikálhatott egy kicsit ezen a kellemes nyári estén. A szájában érezte a málnafagyi ízét, amit alig egy dórája ehetett, mielőtt a folyópartról feljött volna ide az Ívkapuhoz abban a reményben, hátha talál egy szabad nyugágyat. Talált. Most feltápászkodott a nyugágyról és a dórájára nézett. 8 dóra 82 derc van. Ideje volt hazaindulni, mert bár a Tél utcai lakás alig 3 kilométerre volt, nem nagyon volt kedve kökóba szállni. Olyan szép volt az este, hogy inkább haza is gyalog ment. Haza érkezve megnégzte a híreket, amikről a gyaloglás miatt - ami közben nem nagyon lehet DirCer-ezni, talán ezért is nem szokott manapság senki gyalogolni - lemaradt és még déjfél előtt álomba is merült.
Álmában egy kreolbőrű, ázsiai arcvonásokkal rendelkező lányt látott, akit nem ismert, de valahogy mégis kedvelt.
- Még az is lehet, hogy ma is ott kötök ki. - gondolta egy pillanatra.
Ahogy lassan gyalogolt át a hídon, azon töprengett, hogy honnan jött hirtelen ez a nagy kedve a kimozduláshoz, meg az emberi társasághoz. És úgy egyáltalán: miért éppen gyalog? Senki nem gyalogol manapság. Önszántából biztosan nem.
- Na, mindegy! - legyintett rá gondolatban.
Amikor átért a folyó nyugati partjára, lelépkedett a régi magasvasút műemlékké nyilvánított pályája mellett a viszonylag új lépcsőn és megcélozta az Ívkapu parkot. Éppen az Eads híd boltívei alatt ment át, amikor jobbról a magasvasút pályája alól kiabálást hallott.
- Valaki segítsen! - sikította egy kétségbeesett női hang.
Bár már erősen esteledett és az ösztöne azt súgta neki, hogy ilyenkor nem érdemes az ilyen kiabálásoknak bedőlni, mégis megindult a hang irányába.
- Itt vagyok, Uram! Segítsen kérem! - kiáltott rá az előbbi női hang.
És akkor meglátta a lányt. És beugrott, miért indult neki a sétának és miért a műemlék irányába. Beugrott az álma, amiben ez a lány szerepelt. Igaz, csak egy álomfoszlány, de akkor is, határozottan emlékezett, hogy abban ez a lány és a nagy kapualj is benne voltak. És az, hogy neki oda kell mennie. Pár másodpercig állt lemerevedve és csak bámult a lányra. A lányra az álomból.
- Ne állj ott olyan szerencsétlenül, Mika! Sietnünk kell! - szólt a lány és a magasvasút felé intett. De Mika nem mozdult.
- Gyere már baszki, mert bemérnek! - üvöltött rá a lány és fürge léptekkel mellette termett. Megragadta a kezét és a magasvasút alagútja felé taszította, miközben egy lepel szerű valamit rángatott elő a zsebéből, majd Mika fejére borította. Ugyanazzal a lendülettel, csak a másik kezével egy buzogányhoz hasonlító tárgyat húzott elő a zsebéből, szárával a fűbe szúrta és a karjára csatolt műszeren birizgált valamit. A néhány méterre leszúrt buzogány csippant egyet, aztán csend lett. Olyan csend, amit nem a fülével hall az ember. A DirCer kapcsolt ki, vagy történt vele valami, mert Mika hirtelen úgy érezte magát, mint a beavatkozás előtt. A fülével hallott mindent, de az az állandó zúgás, amit a DirCer óta folyamatosan "halgott", most megszűnt. A szemével a sötét alagút felé nézett és bár nem sokat látott, tudta, hogy ezt a szemével látja. Semmi DirCer beszűrődés nem volt benne.
- Gyere, ne állj meg! - ripakodott rá a lány. - Ez csak pár percig lesz jó, be kell érjünk az árnyékba minél előbb! Tovább taszigálta az értetlenül tévelygő Mikát és amikor az végre magához tért kicsit, mindketten felkapaszkodtak a tartógerendák mellé hegesztett lépcsőn, ahonnan néhány lépéssel az alagútban voltak. Az alagútban alig tettek meg pár métert, amikor kivágódott egy vas ajtó. Az ajtó mögül halvány zöld fény derengett és egy férfi erős keze ragadta meg, majd rántotta be az alig pár négyzetméteres helyiségbe.
- Jók vagyunk? - kérdezte a lány az idegen férfit.
- Jók vagyunk, Jen! - azzal bevágta mögöttük az ajtót és elé gördített egy függönyszerű leplet.
- Mennyi időnk van? - kérdezte Jen.
- Amíg a buzogányt nem fedezik fel és nem nyúl hozzá senki, ráérünk. A srácok figyelnek rá. - felelt a férfi és lerántotta Mika fejéről a leplet. - Ez itt bent nem kell. Árnyékban vagyunk. Na nem a vasbeton miatt, hanem a kis átalakítás miatt, amit a helyiséggel csináltunk. - ezt már Mikának mondta és egyben a falakra mutatott, amelyeket ugyanaz a biomechanikus anyag borított, amit épp az előbb Mika fejéről rángattak le.
- Akkor jó! - mondta Jen és Mikához fordult. - Emlékszel rám, Mika?
- Igen. - vágta rá Mika. - Illetve nem. - tette hozzá aztán zavarodottan. - Igazából fogalmam sincs róla, hogy ki vagy, de álmodtam rólad.
- Helyes! - mondta Jen. - Akkor még mindig működik a cucc. Mire emlékszel? - kérdezte és a sarokban tántorgó-dülöngélő fotelre mutatott.
Mika leroskadt.
- Mondom. Csak álmok. Emlékszem rád, az arcodra, de a nevedre nem. Arra is csak halványan, hogy mintha a nagy kapunál találkoztunk volna. Vagy, hogy ott KELL találkoznunk... szóval nem tudom...
- Sajnálom, Mika! Utálom, hogy vissza kell töröljek mindig mindent, de még így is nagyon sokat kockáztatok. Sőt, azzal, hogy ezeket a halvány emlékeket, vagy ha úgy tetszik, álmokat meghagyom a fejedben, mindannyian elég sokat kockáztatunk. Bármikor rájöhetnek. Csak azért csinálom, mert muszáj. Remélem megérted.
- Persze! De elmondanád nekem, hogy mi is ez?
- Inkább mutatom, jó? - kérdezte Jen és a férfi homlokához ért. - Ez most furcsa lesz, de nem fog fájni. - kacsintott a férfira.
És Mika újra a DirCer-ben találta magát. Legalábbis minden olyan volt, mint a DirCer-es tartalmakban. Tökéletes, valósághű élmény, amiről csak az agya tudta, hogy valójában előre megszerkesztett történetet játszik vissza.
Az Ívkapu déli lábánál álltak, esteledett. Jen nagyon csinos volt, kisestélyi ruhában, mély dekoltázzsal. Mika frakkban. A közelben valamilyen parti zajlott és Mika valahonnan tudta, hogy az ImaCer partiján vannak.
- Szóval akkor maga Jen Baareen. Örülök, hogy személyesen is találkozunk végre! Nagyon szeretem a munkáit! - szólt a nőhöz.
- Köszönöm, Mika! Öntől ez külön megtisztelő. Elvégre nem minden nap találkozik a magamfajta művész ilyen ImaCer-es nagykutyákkal, mint maga...
- Nem vagyok én nagy kutya, hölgyem! Azon szerencsés, vagy inkább szerencsétlen flótások közé tartozom, akiket az ImaCer az előtérbe tol. Én kérem egy egyszerű értékesítő vagyok, alkalmazott. Persze kívülről úgy látszik, mintha hatalmam lenne, de valójában ez meg sem közelíti azt a hatalmat, amivel a cég rendelkezik. Azért remélem nem fél! Nem harapok, maximum ugatok! - vigyorgott Mika.
- Félnem kellene? - kérdezte kicsit szemtelenül a nő és egész testével feléje fordult.
- Én már tényleg nem tudom, mit váltok ki az emberekből. - válaszolta Mika és pezsgőt nyújtott a nő felé. - Fogyaszt alkoholt?
- Különleges alkalmakkor igen.- felelte kacéran a nő.
Éles váltás, Mika lakásában vannak. Meztelenek. Majdnem teljesen. A nő felül, ő alul. Szeretkeznek.
Váltás.
A nő szalad a vörös homokban, Mika utána. A homok nem földi homok, az égen két nap van és három hold. Az ég valószínűtlenül kék. Nevetnek.
Váltás.
A nő sír. Mika vigasztalja. Beszélgetnek.
- Nem emlékszel? - kérdi Mika. - Nem emlékszel a tengerpartra a Sequoia-n?
- Mondom, hogy nem! Hogy tehetik? Hogy vehették ezt el tőlem? Mit vettek még el? - zokogja a nő.
Váltás.
Mika áll az utcasarkon, nem messze a lakásától. Jen jön vele szemben. Ránéz. Mika vissza. Nem ismeri fel.
- Nem ismersz meg, Mika? - kérdezi a lány.
- Ne haragudjon, de nem. - feleli a férfi.
- Hát már veled is csinálják? - kérdi a nő.
Váltás.
Ülnek ugyanabban a helyiségben, ahol most is. Mika, Jen és Aaron. Jen magyaráz.
- Visszatörölnek mindent, Mika! Nem csak nálunk, a művészeknél, hanem ezek szerint Nálad is. És ki tudja, kiknél még. Valószínűleg mindenkinél. Gátlástalanul, pofátlanul. Nem tetszett nekik a kapcsoltunk, hát törölték. Belőled engem, Téged pedig belőlem. A mocskok! Soha nem jöttem volna rá, ha nincs ez a hiba a rendszerben. Ha nincsenek az álmok. Ha az agyam nem működne másként, mint az átlagemberé. Ha nem tudnék érzelmeket rejteni az érzések közé. És ezt is visszatörölnék, ha nem törölném én magam vissza...
Váltás.
Megint az odú. Most csak ketten vannak, egy kanapén fekszenek egymás karjaiban. Mika kérdez.
- És ez így zajlik mindig? Mindig eljátszod velem ezt? Mindig meg kell mutasd nekem, mintha akkor látnám először? És egyébként hogy csinálod? Meddig tart ez?
- Nyugodj meg szerelmem! Azon dolgozunk, hogy egyszer vége legyen. De ehhez Te is kellesz. Te olyan információkhoz férsz hozzá, amikkel odavághatunk nekik. Te talán meg tudod buktatni őket. De vigyáznunk kell, mert rajtad, rajtam és néhány érintetlenen kívül sajnos senkiben nem lehet megbízni és senki nem is tud semmit. És ha a jelenlegi formában elmondanánk amit tudunk, nem hinnének nekünk. Sőt, valószínűleg visszatörölnének mindent. De még az is lehet, hogy mindenkit ki is nyírnának. Úgyhogy, ameddig nincsenek sziklaszilárd bizonyítékaink, törölni kell magunk után is. Sajnálom, szerelmem!
Váltás.
Újra jelenidő. A valóság. Az odú.
- Tudom, hogy ez elég kemény, de kibírod. Eddig is kibírtad. - mondta Jen szeretettel a hangjában. - Most már tudod, honnan vagyok ismerős?
- Tudom, szerelmem! - mondta elcsukló hangon, könnyekkel a szemében Mika. Elmondhatta volna, mennyire nem is tudta, mennyire hiányzott neki a lány, de nem kellettek szavak. - És megfizetünk nekik! - váltott át a hangja haragosra. - Hogyan csináljuk?
- Nos, úgy mint eddig. Bele kell kicsit bújjak a fejedbe. Hátha találok valamit. Valami ott felejtett foszlányt. Mivel elég ügyesen dolgoznak, erre egészen kevés esély van. Én persze meglátok minden gyanús jelet, de akkor is minimális a siker reménye. De arra is kevés volt az esély, hogy idáig eljussunk. Ki tudja, hányan jutottak el valameddig és hányukat törölték emlékileg, vagy egész fizikai valójukban. Ki tudja, minket hányszor töröltek vissza, vagy hogy mit terveztek velünk? Jó jel, hogy mégis itt vagyunk, hogy emlékezünk. Ezért kell sikerülnie!
- Csináld! - mondta eltökélt hangon Mika. - De ugye azt megígéred, hogy amikor vége lesz ennek az egésznek, visszakapunk mindent! Az ÖSSZES emléket, amit elvettek tőlünk.
- Ezt nem tudom megígérni, Mika! De nem tartom lehetetlennek. Éveken át törölgették az emlékeinket a tudtunkon kívül és semmi esély nem volt rá, hogy valaha lebukjanak, most meg mégis itt vagyunk. Mégis emlékszem rád. Remélem, hogy ez így lesz a sok közös emlékünkkel is. Azokkal is, amikre most nem emlékszünk. Ahogyan lementik és tárolják az általam készített élményeket, ugyanúgy meglehetnek nekik a mi emlékeink is. Hátha óvatosságból eltették azokat is. - kacsintott Jen.
- És mi van akkor, ha rájuk bizonyítjuk, de nem történik semmi? Mi van akkor, ha belenyúlkálnak azoknak a fejébe is, akik a felelősségre vonásukról döntenek? Mi van, ha senki nem mer mellénk állni?
- Kitaláljuk a megoldást szerelmem! Lehet egy kicsi szerencsénk is és kaphatunk olyan helyről és olyan emberektől is segítséget, ahonnan nem várnánk. Tőlük van a buzogány, nameg Aaron egypár kütyüje. A saját érdekedben többet nem mesélek erről. Ha meg mégsem jön segítség, akkor majd kinyírjuk mi őket. De előbb rá kell jönnünk, hogy kik ezek! És ehhez kellesz Te, aki egyre magasabbra törsz a ranglétrán. Hátha közel engednek valamelyik igazi alapítóhoz. Hátha ez már meg is történt, csak visszatörölték... - ekkor Jen Aaronhoz fordult.
- Aaron! Hozd a cuccot. A turkálás után megtoljuk a srác agyát egy kicsit, hogy jobban "halgjon" és jobban "lágson". Hátha elkap valami olyasmit is, amiről azt hiszik, hogy már kívül esik a határain. - Jen Mikához fordult. - A srácok a tartalomkészítésnél azt hitték rólam, hogy egy egyszerű művészke vagyok és nem értek a technológiához. Úgyhogy elég sokat fecsegtek nekem. Valahogy ezt hozom ki az emberekből. Talán azt gondolták, hogy úgysem értem meg. Hencegtek. Magukból indultak ki, mert ők maguk csak egyes részeit ismerik a technológiának. Ezek az infók önmagukban semmit nem érnek. Én persze, akinek mindegyik hencegett egy kicsit, összeraktam pár olyan részletet is, amiket ők sosem fognak egyben látni. Így jöttem rá arra például, hogyan tudok fények, szagok, hangok mögé érzelmeket, rejtett tartalmat csempészni. Olyan ez, mint valami húsvéti tojás a régi számítógépes játékokban. Az adatmennyiség akkora, hogy nagyon nem tűnik fel nekik néhány másodpercnyi mellékes tartalom. Pont elég arra, hogy a visszatörölt dolgaimra emlékezzem. Hogy üzenetet hagyjak magamnak. És elég volt ahhoz is, hogy ma például óhatatlan vágyat érezz egy kis sétára a folyó partján, és ahelyett, hogy a Tél utcában tespedsz a jó kis luxuslakásodban - amit megjegyzem én magam is nagyon szerettem - és minőségi tartalmakkal szennyezed az agyadat, inkább legyere ide az Ívhez és pont ezen az útvonalon gyere, ahol el tudunk téríteni. Ahol van egy pár négyzetméteres terület, amire semmivel nem látnak rá. Van egy fogadásom: akkor jutott eszedbe a séta, amikor narancsot ettél, ugye?
- Boszorkány vagy, szerelmem. Pár évszázaddal ezelőtt még megégettek volna. - mosolygott a lányra Mika.
- Ha nem vigyázunk, megégetnek most is. Maximum nem máglyán és nem mindenki szeme láttára.
- Jut eszembe! - vetette köze Mika. - Nem fog feltűnni nekik, hogy eltűntem... lássuk csak... már egy fél dórája? És amikor egyszer csak visszatérek?
- Nyugodj meg! A buzogány teszi a dolgát. Te a számukra éppen az Eads híd alatt üldögélsz és azon gondolkodol, hogy ezekről az évszázados kövekről miért nem vakarta még le senki a kormot, miközben nemhogy gőzhajók nem járnak már a Mississippin, de semmi olyasmi vagy kétszáz éve, ami összefüstölhetné megint. Nyalod a fagyit és nézed a város színeit, amint megcsillannak a vízen. Aztán majd felmész az Ívhez és szunyókálsz egy féldórát a kellemes esti szélben. Gondosan összeválogatott tartalom, én magam készítettem. Analóg műremek, minden kellékével. Rajtam kívül senki nem mondaná meg, hogy ezek nem a saját élményeid. És ezért vagyok én a legjobb... - vigyorgott a lány Mika képébe. - Mielőtt kimész innen, ezeket kicsit kisatírozva be is teszem a fejedbe. De most nézzük, mit tudunk kibányászni belőled az elmúlt találkozásunk óta...
Vágás.
Mika az Ívtől nem mesze feküdt és azon gondolkodott, hogy elszundikálhatott egy kicsit ezen a kellemes nyári estén. A szájában érezte a málnafagyi ízét, amit alig egy dórája ehetett, mielőtt a folyópartról feljött volna ide az Ívkapuhoz abban a reményben, hátha talál egy szabad nyugágyat. Talált. Most feltápászkodott a nyugágyról és a dórájára nézett. 8 dóra 82 derc van. Ideje volt hazaindulni, mert bár a Tél utcai lakás alig 3 kilométerre volt, nem nagyon volt kedve kökóba szállni. Olyan szép volt az este, hogy inkább haza is gyalog ment. Haza érkezve megnégzte a híreket, amikről a gyaloglás miatt - ami közben nem nagyon lehet DirCer-ezni, talán ezért is nem szokott manapság senki gyalogolni - lemaradt és még déjfél előtt álomba is merült.
Álmában egy kreolbőrű, ázsiai arcvonásokkal rendelkező lányt látott, akit nem ismert, de valahogy mégis kedvelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése